Óda, egy elcsípett lélekdarabból

Nem éltél, csak megszülettél,
éned magadba zártad rég.
Napról napra szerethettél,
de szenvedélyt nem éltél még.

Alámerülsz a szürkeségben,
kibontakozni fáj, félsz nagyon,
Ott állsz a sötét éjben,
Merre indulj el vajon?

Kezed megragadja egy kéz,
csuklódon bilincs csattan,
az idegen mélyen szemedbe néz,
érzed, szíveden lakat kattan.

Tested megremeg, a levegő megfagy,
a kereszthez láncolva reménykedsz,
de titkon reméled, ő el nem hagy,
sorsod immáron megérted.

Hagyod, hogy fájjon, hisz élvezed,
Hagyod, hogy ő betörjön téged,
Hagyod, hogy megkösse két kezed,
Hagyod, hogy megláthasd véged.

Szólni nem tudsz a golyó mögül,
mozdulni nem mersz, s nem akarsz,
gyönyörteli percek, szíved örül,
Nincs többé, mit belül eltakarsz.


Két lélek, mégis egy bilincs,
Két test, mégis egy kötél,
Két élet, mégis egy a kincs,
A birodalmamba, végül eljöttél...