Gábor elrablása és viszontagságai az esőházban (6)

Míg Gábor pihent, én visszamentem a házba, s a fiúk száját - saját ragtapaszukkal - leragasztottam. Igen meg voltak ijedve s nem látszott, hogy a kérdésemre most választ tudnának adni. Ezért a kezelésüket megkezdtem. Encsit talpra állítottam, még mindig átölelve a gerendát. Felkaptam a korbácsot apró, de gyors mozgással végig vertem mindenhol. Sziszegett, vonaglott is tisztességgel. Ordított is volna, de hamar rájött, hogy a ragtapasz jobban fáj, ha alatta mozgatja a száját. Hozzá lépve megkérdeztem:
- Remélem Te is mindent kibírsz, amit tenni tudsz! S választ sem várva én is végig csipeszeltem a megkötött csipeszekkel két oldalát, majd kíméletlenül lerántottam azokat róla. Ordított, vonaglott és látszott nagyon fájt. – Állni is tudja az, aki adni meri! – mondtam és Nikihez léptem.
Niki elborzadva nézte, amit Encsivel tettem és kérdés volt szemében. Lerántottam a ragtapaszt a szájáról és ráförmedtem:
- Beszélgetni akarsz előtte? Rajta! Mondd!
- Ő nem tehet ilyent, amit Te tettél vele! - hadarta el egy szuszra.
- Láttad, hogy összekötözgettem a csipeszeket a zsinegekhez? Há? – rivalltam rá. – Vagy Te tetted?
- Nem, én nem! – válaszolt gyorsan, majd látszott elgondolkodik. – Tényleg a csipeszek a zsineghez voltak kötözve, pedig otthon egyenként tettem azokat a zacskóba – képedt el Niki és rázta meg a fejét, hogy nem érti.
- Ne pofázz! Ne akarj mindenbe beleszólni! Itt nem Te vagy a mester! – nyomatékosítottam neki.
Felkaptam a korbácsot és végigvágtam rajta, ahogyan feküdt az ágyon. Felordított. Erre újra rátettem a ragtapaszt a szájára és folytattam, de most nem korbáccsal (mert véres csík látszott meg rajta s nem akartam agyonverni, csak móresra tanítani), hanem hoztam kintről egy vékonyabb botot s azzal vertem, de nem erőből, bár úgy tettem. Kínlódott, vonaglott. Egy idő múlva abbahagytam, s megkérdeztem:
- Tudod már ki itt az úr? Kinek a parancsait kell lesni és ugrani, gyorsan teljesítve azt?
- Igen – intett a szemével és könyörgőn nézett rám.
Még kezelésbe vettem a talpait is pár ütéssel. Végezetül odalépve a hátizsákjukhoz belenéztem s kivettem még két zsineget. Az egyikkel Encsi, a másikkal Niki farkincáját kötöztem meg szokásomhoz híven úgy, hogy a golyók is meg lettek kötözve, külön.
- Most azt teszitek, amit parancsolok, különben újabb és sokkal fájdalmasabb lesz a további kezelésetek! Megértettétek? – kérdeztem.
- Igen! – bólintottak szinte egyszerre.
- Akkor most egyenként átbilincsellek titeket, mindenki hátul lesz megbilincselve és kap egy hátizsákot is, így nem fog látszani. – tettem hozzá.
Encsit tartottam gyengébbnek, ezért őt engedtem el. Intettem mindent pakoljon be a hátizsákba. Mikor megtette, akkor hátra bilincseltem a kezét, hátára adtam a zsákot, áthúzva a kezei alatt felcsatoltam. Ekkor Nikit is kioldoztam, de kézben tartva a sokkolót kivezettem. Vele előbb vetettem fel a hátizsákot, majd úgy bilincseltem meg. Gábor is felállt és a ház ajtaját betéve a levert lakatot visszatettem, s egy ronggyal átkötöttem, mintha eső ellen védeném, így nem látszott, hogy nyitva van. Elindultunk négyen fel a házunkhoz. Szerencsére útközben senkivel sem találkoztunk.
(vége)