Airbus - a kezdetek 3.

Másnap pontosan 14:58-kor csengett a mobilom. Helyes! Szeretem a pontosságot és ez így helyes. Ha már én magam notóriusan pontatlan vagyok – na jó, az a latinos tíz perc nem számít(!) – egy szub legyen pontos. Azért persze nem vettem fel.

Suttyomban kinéztem az ablakon, Vanda ott állt a kapu előtt, a mobilt nézegette, aztán az óráját – szemmel láthatóan nagyon kínosan érezte magát.

15:00 – újabb csörgés … mmm … fel kellene venni! – de türtőztettem magam, közben az ablakon lestem az eredményt.
Leendő kedvesem fel-alá járkált a ház előtt – de öt méternél jobban nem távolodott el a kaputól. Mmm …

15:01 – újabb hívás érkezett. Ezt már felvettem – mint már mondtam, van bennem humánum!

- Harmadik emelet. – telefon le.

A kukucskálón lestem az eredményt.
Vanda feljött a lifttel, kiszállt és tanácstalanul nézett körbe – alighanem arra számított, hogy várni fogom az ajtóban.

Minő véletlen, megcsörrent a mobilom – csakhogy én aljas módon némára vettem, nehogy eláruljon. Visszaléptem a szobába és csak ott vettem fel, nehogy kihallatsszon a hangom.

- Itt vagyok a harmadikon! – a hangja feszülten, tanácstalanul csengett.
- Jól van, forduljon arccal a lépcső felé, vegye le a bugyiját és hajtsa fel a szoknyát a derekáig! – telefon le, kisurrantam a kukucskálóhoz.

A drága rákvörös arccal meredt a telefonra és kétségbeesetten nézett körbe – szemlátomást túl nehéz volt számára a feladat.

Egy örökkévalóságnak látszó perc telt el, aztán az arca dacosra váltott. Valahonnan sejtettem, hogy hamarosan megszólal a mobilom.

- Ezt nem tudom megtenni! – a hangja inkább volt dacos, mint kétségbeesett … mmm … lesz ez még másképp is, gondoltam.

Kinyitottam az ajtót.

- Rendben, jöjjön be!

Láttam rajta, nagyon hálás, amiért véget ért a lépcsőházi közjáték – nyilván nem sejtette, hogy az igazi megpróbáltatások még csak most következnek …

Lesegítettem a kabátját és gyengéden megcsókoltam – látszott rajta, hogy nagyon feszült, hagytam, hadd érkezzen meg és nyugodjon le.

- Üdvözlöm szerény hajlékomban! – mosolyogtam rá.

A pezsgő behűtve várt sorára – hát most eljött az ő ideje. Felbontottam – diszkrét pukkanás – és töltöttem mindkettőnknek.

- Az érkezésére!
- Igen – sóhajtott hangosan, mintha sejtene valamit – az érkezésemre. Sajnálom, hogy …
- Ne sajnálja, így jártunk! Igyunk!

Kiittuk a maradékot, aztán letettük a poharakat.
Közelebb léptem, megfogtam a blúzát a gallérjánál – és egy rántással széttéptem.

- Most felelsz az engedetlenségedért, ribanc! Térdre!