Beszámoló a III. Pixie Sportnapról (3)

A csalánnal elvert Banditát leoldoztam, de mazo köpcös nem bírt magával. Kierőszakolta Ákosnál, hogy őt kötözze a helyére és alaposan fenekelje el a csalánommal. Nem csak Ákostól kapott ezért a szemtelenségéért, hanem Zolitól és tőlem is. Én még azt is javasoltam, hogy előbb a bilincsek is kerüljenek át rá. Ákos vette a lapot és rátette a mazo köpcös farkára a bilincseket. Alaposan meg kellett szorítania, mert igen csak nagy golyói voltak, alig fértek bele a bilincsbe. Már ekkor szenvedett. A csaláncsapásaim alatt már nem csak attól, de a fagerendához szoruló, ütődő bilincsektől és az azok okozta fájdalomtól is sziszegett.
A másik büntetése végeztével Bandita engedélyt kért tőlem, hogy lefuthassa a tervezett mai penzumát az erdőben s megígérte, hogy annak végén az uszodához fog megérkezni és mindenki előtt teljesíti szolgai feladatait. Az engedélyt megkapta. Felöltözve elkocogott. Mi pedig a két Subbal visszasétáltunk a motelhez és megmártóztunk a szabadtéri uszoda vízében, már mindannyian, pucéran. Vártuk a beígért „be-, vagy fellépést”. Kint heverésztünk a partján, süttetve a hasunkat a Nappal, mikor arra figyeltünk fel, hogy szinte mindenki egyfelé néz, mered. Felemelkedve és arra fordulva megértettük, miért. Ugyanis Bandita futott felénk még futó öltözékében, de a futónadrágja elején a piros pötty már szétnyílt és a zipzárak között megnyílt helyen előre bukott szép, nagy és vastag, szőrrel borított farka, amely a futása ritmusára himbálódzott. Még nem volt merev, de már löttyedt sem. Odaérve azonnal letérdelt elém, meghajolva, hódolattal csókot lehelt az egyik kézfejemre, majd szemezve velem odébb hajolt, míg el nem érte a még hasamon fekvő farkamat. Azt is megcsókolta, sőt kicsit meg is szopogatta a látszat szerint. Én éreztem, hogy ezt csak imitálta, de ügyesen tette. Így a fejére tettem a kezemet és én is „segítettem” azzal, főleg takarni a valóságot .
Ahogy felemelkedett újra térdelésbe, hasra fordított és kaptam a popóimra is egy-egy cuppanós puszit, majd lendületesen ledobta az átizzadt izompólóját, lerántotta nadrágját, cipőit, zoknijait, amit oldalra dobott hanyagul (nem jellemző rá!), és már fejest is ugrott a vízbe. Igen tempósan úszott, több hosszt, majd mellénk érve kiúszott a parthoz, lendületesen kiemelkedett szinte a mozgás lendületével a vízből és már mellém is huppant, hasra érkezve, a törülközőmre. Kérdőn néztem rá, mire halkan odasúgta:
- Felizgatott Uram, a szolgálatom, a szolgai köszöntésem. Áll a dákóm s még nem vagyok hozzászokva, hogy mások is nézzék, pláne ámulják, bámulják.
- Aha, majd megszokod, pedig jól áll.  – nyugtattam meg nevetve. – Éppen csak láttam, de szívesen elnézegetném még. Mást is tehetek azzal? – cukkoltam őt.
- Ha ez a vágya parancs, akkor már is Uram! Ugrok fel és nézze, vagy tegyen, amit csak akar, kíván! – súgta vissza mozdulva, de visszafogtam a kezénél fogva a felugrásától.
- Ráérünk. Még fogom - elégszer - remélem látni. – biztosítottam őt és magamat is.
Azt is észrevettem közben, hogy Tib kicsit morcosan ül Player_1 mellett, felénk nézegetve. Odaintettem hát. Ő is még kezdő Sub volt, főleg a publikum előtti cselekvésekben. Gondoltam valamire. Ezért félhangosan megkérdeztem tőle, hogy: - Ityeg-e a fityeg? Rám csodálkozott, nem értette, de mazo köpcös és a mellettem fekvő alig tudták visszatartani a kitörő röhögésüket. – Ityeg, vagy nem? – cukkoltam Tib-et, már hangosabban. Továbbra sem válaszolt, de már vörösödött a képe. – Jó, akkor egyszerűbbet kérdezek tőled. Más viszket egy kicsit?  - cukkoltam tovább, de ezt már nem bírták a többiek és hangos röhögésükre mások is felfigyeltek, odafigyeltek. – Kérem Uram, ne tegye ezt velem! – könyörgött Tib félhangosan s reménykedve. Ekkor megszólalt mazo köpcös: - Neki biztosan nem, de nekem mindig! Uram. – tette gyorsan hozzá és nem rám, de Mester6van-ra nézett, a Domjára. (Aha, fél, hogy ezért kikap Ákostól. – kapcsoltam.) – Hozzád nem szóltam, a Te érzéseid nem rám tartoznak. – oktattam ki én, miközben sajnáltam ezért, de így kellett tennem. Ákos odanézett és vállat vont csak, mint akit nem érdekel az ügy. Zoli nem is figyelt. Ekkor a mellettem fekvő Bandita is halkan megszólalt: - Inkább vigyél fel innen s páholj el valahol, vagy foglalkozz velem, azzal, ha úgy tetszik neked, de Tib-et itt ne tegyed ki nyilvánosan kúrásnak!
- Viszlek is azonnal, ha a kellő tiszteletről megfeledkezel! – adtam a dühöset a parancsoló hangjáért. Felugorva, Tib-et is magam után intve, elviharzottam a motelbe.
Tib utánam szaladt, de Bandita csak komótosan oldalra nyúlt, odahúzta, majd felhúzta lassan a futónadrágját, cipőit, kézbe vette a többi cuccát és úgy lépdelt csak utánunk, be a motelbe. Ott azonban megtorpant, mert a saját szobaszámát tudta, de a mienkét nem. Kicsit tétlábolt a recepciónál, mire az ottani srác ránézve – kéretlenül megmondta – a mi szobaszámunkat az emeleten. Bandita megköszönte s nyargalt már fel, majd az ajtónál lefékezett, s bekopogtatott:
- Bejöhetek, Uram? – kérdezte meg már alázatosan.
- Ha meg akarod kapni, ami jár neked, akkor be. – hangzott belülről, tőlem, így belépett. Tib-et nem látta a szobában, viszont bejőve már észrevette, mert a fürdőben zuhanyozott, majd gyorsan törülközött, kissé félszegen kijőve már feküdt is az ágy sarkára úgy, hogy két lába, azaz térde alig érte a padlót, viszont a farka az ágy sarkán volt, azon himbálódzott. Kitárulkozott, amennyire csak tudott, széttett lábakkal. Várt.
- Lent nagylelkű voltál. Itt is az leszel? – néztem rá a belépőre kérdőn. Nem tudta, mire számítson, azaz én mit szeretnék. Elbizonytalanodott. Ő állva várt. – Kérvényt nyújtanék be Neked, ha volna papiruszom és pennám, de az nincs, így csak a Te bőrödre tudok „írni”, de nem tollal. – sziszegtem neki. – Vetkőzz azonnal! – kiáltottam rá és dühösen elfordultam, hogy ne lássa közben meg, az alig palástolt nevetésemet. Pattant, gyors volt és már térdelt is előttem. Lehajtott fejjel, alázatos testtartással.
- Uram, rendelkezésedre áll a bőröm már az „írásodhoz”! Mivel szándékozol írni rá? Mit hozzak, készítsek? – kérdezte meg alázattal, de maga is már kicsit nevetve.
- Majd meglátod, de előtte még teendőd van! Farkald meg Őt! – szóltam s Tib-re mutattam. – Ez nem lesz így nyilvános. Remélem, meg tudod tenni? – cukkoltam őt.
- Igen, Uram, meg tudnám tenni, de szeretném, ha nem kérnéd ezt tőlem, most és itt.
- Miért? Még nem tettél ilyent Domként? Vagy más okod van ezt kérni? – sziszegtem.
- Igen, Uram, van, de csak négyszemközt, ha lehet. – szólt a legalázatosabb hangján és átfogta a térdeimet is közben. Ujjaival simogatott, jelzett közben, ott is. Megértettem.
- Mehetsz! – csaptam párat, nagyot Tib fenekére a kezemmel. – Húzz el s ne is lássalak, míg nem hívlak, vagy kereslek. Menj Zolihoz, tégy a kedvére! – utasítottam.
Tib meg gyorsan elhúzott, örömmel. Mi maradtunk kettesben a szobában. Míg én Tib után néztem, ahogyan kiviharzott sietve, Bandita már ugyanúgy odahasalt, oda, ahol Tib volt az előbb, az ágy sarkára, széttett lábakkal, egyensúlyozva, kitárulkozva teljesen nekem.
- Uram, tedd meg, ha ez a szándékod, de velem, rajtam, bennem! – szólt alázattal még.
- Meg is teszem. – csaptam nagyokat a feszülő fenekére kézzel s közben élvezettel szemléltem annak szőrösségét. – Halljam, mit hallhatok csak én? Beszélj!
- Uram kérlek, töltsd ki haragodat rajtam, fenyíts meg alaposan, s csak utána kérdezz!
- Ne írd elő nekem, mit tehetek! Felelj, mert szíjat hasítok a hátadból! – sisteregtem.
- Igen, Uram, várom. Ígérem, nem fogok ordítani közben. – szólt újra, halkan.
- Rendben, így lesz. – ígértem s vagy húszat ütöttem felváltva kézzel, majd már a felkapott lovaglópálcával a fenekére. Még alányúlva, meg is mogyoróztam a tőkeit keményen, durván a markomban. – Most már halljam! – szólítottam fel dühösen.
- Kúrás nem lesz? Az elmarad? Vagy állítsam fel Uramét előbb? Magától nem tudja?  - cukkolt már Ő, de ezt már nem a Sub, hanem a Dom mondta. Azon a hangon.
Megértettem. Példával tanított, engem, az idősebbet. S igaza is volt. Tib joggal morcoskodott lent az uszoda partján, mert Domja helyett másik Mester kezelte a magaslesnél, alig foglalkozott vele a medencénél, amikor meg igen, akkor megalázóan akarta megtenni. Nyilvánosan megszégyeníteni. Igen, ez a Dom lehetősége, de nem mindig kell ezzel élnie is.
Odaléptem az ajtóhoz, rázártam, majd a teraszra vezető ajtót is bezártam, a sötétítőfüggönyt pedig behúztam. Ő maradt ott, ahol volt, s ahogy volt, de érdeklődéssel nézett rám, fel.
- Állj fel, helyet cserélünk! Te leszel a Dom most s ne kímélj! Megérdemlem!
- Tessék, mit tegyek én? Dom legyek Veled szemben? Rendben! – hangzott.
(folyt. köv.)