Érdekes kísérlet, vagy hol vannak a szadizmus határai? (2. nap délután)

Míg a rabok békésen aludtak a celláikban, a másik teremből nyíló orvosi szobában eligazításon vettek részt a fegyőrök a főfoglárral. Elsőként a direktor teremtette le őket a sárga földig keresetlen szavakkal és nem irodalmi stílusban, hogy mondotta már tegnap este is, hogy keményen kell a rabokkal bánniuk, de a kísérlet előírásait messze szem előtt tartva és betartva! Mikor a direktor kifulladt, s megakadt a szemrehányások sorolásában, akkor az orvos ragadta magához a szót és orvosi szempontból elemezte a csepegtetéses fullasztás veszélyeit, hozzátéve, hogy a vér fejbe szállása még sokkolóbbá te(he)tte azt a rab számára. Az eligazítás végén elengedték a foglárokat, hogy fél óra ebédelés után vigyék a Koránokat a délutáni imához s tartsák magukat az ismertetett előírásokhoz, szabályokhoz.
A foglárokban persze gyűlt a düh, nőtt a gyűlöletük a foglyokkal szemben, melyről a kajálás során egy-egy szót ejtettek is már. Három órakor felálltak, átvitték a Koránokat és a reggelihez képest „halkabb” zajokkal végezték az ébresztést. A rabok kiadták a laticeleket, takarókat, majd elvégezték az imáikat, de nagyon iparkodtak, hogy szabályt ne vétsenek közben. A harmadik rab a többiek imádkozása közben sétálgathatott a cellájában, üldögélhetett a priccsén. Az ima végén összeszedték a Koránokat és kimentek a fegyőrök. A rabok felsóhajtottak, hogy megúszták atrocitás nélkül. Egymásra is mosolyogtak, míg nem az első rab még kezével megelégedett mozdulatot is tett a társai felé, de kár volt. Már rohantak is be a fegyőrök, rángatták ki a cellájából és a terem közepén elgáncsolva földre vitték s körülállva alaposan elpáholták a gumibotjaikkal. Közben még egy-egy rúgás is megtörtént. A celláikban a két rab mereven állt és bámulta a történteket. A hirig végén ráordítottak a földön fekvőre, hogy álljon fel, de mivel nem volt eléggé gyors, ezért a főfoglár elé lépett és kéjes arccal lerángatta róla a rabruháját, míg két foglár megint hátra csavarta és feszítette a kezeit. A főfoglár intésére most ott kellett a terem közepén hanyatt feküdnie, majd tarkóján a kezeit összekulcsolva a fejét felemelnie, miközben a lábait is fel kellett emelnie a padlóról és erőből tartania a felett. A fegyőrök ott álltak körülötte és röhögtek rajta, cukkolták, nyámnyila alaknak nevezték, mikor már látták, hogy remeg az egész teste az erőlködéstől és le-lefelé esik a lába a padló felé, de az utolsó pillanatban ereje összeszedésével még mindig fel tudta emelni sarkait a hasizmaival. Ekkor az egyik őr mellé lépett és legközelebbi kétségbeesett kísérleténél nem engedte a lábait felemelnie, hanem ellentartott. A rab felkiáltott, vonaglott az erőlködéstől, arca kivörösödött, végül már artikulátlanul üvöltve – végső ereje hiányában – leejtette a sarkait a padlóra. A mellette álló őr – mintha véletlenül tenné – a hasába lépett a bakancsos lábával. A rab felüvöltött. Ekkor egy másik őr mellé térdelt, befogta a száját, hogy ne jöjjön ki hang azon. A rab rángatta a fejét, mert nem kapott levegőt és fulladozott. Egy ideig hagyták így szenvedni, míg nem megint a harmadik rab kiáltott fel:
- Szadista dögök! Kíváncsi lennék, Ti meddig bírnátok helyette?
- Azt nem, de mást mindjárt meglátsz! – üvöltötte a főfoglár és mutatta, hogy a földön fekvőt vigyék át a másik terembe, míg maga a harmadik rab cellája elé lépett, kinyitotta az ajtót, majd belépett abba, miközben a rab a cella sarkáig hátrált előle. A rab rosszat sejtett s beigazolódott. A főfoglár odalépett közel hozzá, de előtte még ráordított a középső rabra: - Előre nézz! Mereven!
A kint lévő harmadik őrnek meg intett, hogy menjen át a többiek után. Az értetlenül nézett rá, mert a szabályzat szerint nem hagyhatja kettesben a rabbal, főleg azért nem, mert a cella ajtaja nyitva van. A főfoglár sürgetően intett és utasította is szóval is. Végre a foglár nehezen, de engedelmeskedett és kiment a teremből. Alighogy becsukódott az ajtó mögötte egy vérfagyasztó ordítás hallatszott ebben a teremben. A középső rab, aki addig a távozó fegyőr után nézett – a korábbi parancs ellenére – oldalra rántotta a fejét, de csak azt látta, hogy a társa összegörnyedve fekszik a cellája sarkában, kezeit az oldalához szorítva és üvölt. A főfoglár pedig kiugrik annak cellájából, bezárva az ajtót és beront a középső fogolyhoz, aki szintén a cellája sarkába hátrál előle rémülten. A harmadik rab ordítása ritkább, halkabb lesz.
Viszont megismétlődik a korábbi fülhasogató ordítás, de most a középső rabtól, majd mikor a cellaajtó rákattan, az is ritkul és halkul. A főfoglár elégedetten nézi egy darabig a két görcsökben fetrengőt, majd elégedett pofával otthagyva őket, kifelé megy a teremből, miközben zsebre vágja az addig kezében tartott sokkolót.
Átérve a másik terembe – társai kérdő tekintetére – csak annyit mond: - Megütötték magukat, de már semmi bajuk.
Az átcipelt rabhoz lép és fejével az „irodák felé intve kérdezte: - Nem zavartak Titeket? A többiek nemet intenek. – Vigyétek oda! – szól és mutatja, majd az irodához lép, hallgatózik annak ajtaján. Kis idő múlva bemegy utánuk a cellába és a középen guggoló rabot felrúgja, majd karjainál fogva végig húzza a padlón körbe. Visszaérve mutatja, hogy tegyenek a térdei alá egy partvisnyelet, majd bokáihoz köti a csuklóit s behozat két széket. Arra felteteti a partvisnál fogva a rabot, aki leng azon, mert nem stabil ez az állapot. Felteszik a szemellenzőt, megkapja a fülhallgatót és teljes hangerőre kapcsolva a zenét ott hagyják így.
A cellából visszamennek a cellás terembe és felsorakoznak a cellák elé. Ott mézédes hangon a főfoglár megkérdezi a még bizonytalanul, de már álló rabokat:
- Mibe botoltatok meg báránykáim? A saját lábatokba? – kérdezte és hahotázott. A többiek követték, de a rabok nem feleltek.
- Kérdeztem valamit! – üvöltött fel a főfoglár.
- Igenis Uram! – hangzott a raboktól szinte egyszerre, de más nem. – Rendben van így is. Akkor megtanítunk titeket báránykáim úgy „sétálni”, hogy ne akadjatok be a saját lábatokba! Megértve? – üvöltötte. A rabok nem szóltak, de látszott megrémülten állnak.
- Kifelé velük! Ruhát bent levenni! – jött a parancsa, majd valamit súgott a többieknek. Azok közül az egyik a slag felé lépett, egy másik kiszaladt és hozta a négy gumibotot.
Mikor a rabok levetkőztek és a priccsükre tették a rabruháikat, a celláikat kinyitva kiparancsolta azokat és úgy kellett körbe járniuk a terem közepén, hogy a kezeik a tarkójukon voltak. Amikor elhaladtak egy-egy őr előtt, azok megpróbálták a lépegető lábaik közé dugni a gumibotjaikat. Ha sikerült a rabok elestek, s akkor azért kaptak attól, míg fel nem álltak s nem meneteltek újra; ha nem estek el, akkor meg azért. („nyuszin van sapka, nincs sapka esete”)
Egy darabig változó esélyekkel játszottál ezt, míg nem a főfoglár intett a slagnál állónak, aki vizet locsolt a terem közepére, így a rabok már bizonytalanabbul meneteltek és többször estek is el. Később már nem csak a padlóra locsolt, de a foglyokra is, így egy-egy hirtelen vízsugár kibillentette azokat egyensúlyukból s biztos volt az elesés és az azt követő ütlegelés.
- Csak a fejüket, hogy meg ne sántuljanak! – mondta és röhögött a főfoglár.
- Mozogjatok, hozzátok a rabruháitokat és törüljétek nekem szárazra a padlót! – adta ki az utasítást a főfoglár. Azok eliramodtak és tették, amit utasításba kaptak. Mikor a padlót feltörölték, akkor jött a következő parancs:
- Rabruhát felvenni, cellába bemenni és vigyázzállásban ott várakozni!
- Nem kellene ezt tennünk Uram! – szólalt meg az egyik őr, aki máskor is elhúzódott az ilyen kegyetlenkedésektől. – Ezt nem engedi meg a szabályzat! – tette még hozzá.
- Kussolj, mert könnyen közéjük kerülhetsz! – mordult rá a főfoglár.
- Hová? Közéjük? – ütődött meg ezen az őr és értetlenül nézett a főfoglárra. Az csak legyintett erre. – Ott egy üres cella, nem látod? – szólt fenyegetően társára.
- Igen, látom, hogy most üres, de van lakója, csak a fenyítőben. – válaszolta az őr morcosan a főfoglárnak.
- Igen? Azt képzeled, hogy ezt eddig nem tudtam? – üvöltötte az, már a társának vissza. Ránézett a két másik őrre, akik bizonytalanul nézelődtek ezt hallva.
- Móresre tanítsuk ezt a mitugrászt? – kérdezte meg azoktól.
Azok elképedve néztek rá. Látszott, hogy erősen gondolkoznak a hallottakon.
(folyt. köv.)