Téli kaland, tény (3)

Mire a konyhából a tiszta poharakkal visszaértem a nappaliba, már ott voltak, bent, Jiri és Janek. Meglátva engem Janek megkérdezte tőlem:
– Én is kaphatok valakitől tejet? Én is úgy szeretem a teát, angolosan.
– Természetesen, igen. Kitől kérnéd? – incselkedtem máris vele Gyurira nézve. Az biztatóan bólintott felém.
– Például, talán, esetleg, valaki olyantól, akitől még nem kaptam, mert nem volt rá módom. – válaszolta talányosan Janek, de közben merőn a szemembe nézett.
– OKÉ, nincs akadálya, már csak azt kell tudnunk, ki még itt „Riska” Pavelen kívül. – vágtam rá azonnal. – Talán Zdenek, vagy Kristóf? Te mit gondolsz, vagy kire gondolnál Gyuri? – fordultam felé. Gyuri hallgatott, majd megszólalt végre:
– Én úgy gondolom, hogy csak egy valakire illik ez, s ezek nem azok, akiket felsoroltál! Mert azokat, beleértve engemet is, Janek eddig is ismert, s ha akart, lett volna már módja, tőlünk kapni „tejet” a kávéjába. – kuncogott Gyuri s örült, hogy talányosan tudott válaszolni.
– Óh, már értem. Kicsit még várnod kell, mert most telefonált az előbb. Ma estére sem ér ide, csak reggelre lesz készen a kocsink. Akkor tud jönni majd. – feleltem én is, de láttam, hogy válaszom nem nyerte el Janek tetszését. Ki is tört.
– Nem tudok holnapig várni! De nem is akarok! Most szeretnék teázni! Pavel, hozz friss teát! – kiáltotta Janek magyarul, de szlovákul is megismételte. Pavel már hozta is gyorsan a teát Janeknak s iszkolt is vissza, behúzott fülekkel-farkával a konyhájába.
– Töltök én. – szólalt meg Gyuri s töltött Janeknak, magának s nekem is a teából. Ők tettek bele cukrot, s kavargatták, de még nem itták. Vártak. Én is.
Most mit tegyek? Száguldottak a gondolataim, de láttam, nincs, nem lesz segítségemre Gyuri. Talán maga is kíváncsi volt, hogy mi lesz és hogyan. Végre elhatározásra jutottam.
- Kis türelmet kérek, hívom a „Riskát”. – szóltam, kimentem a nappaliból, be a fürdőbe.
Ott alaposan megmosakodtam, megtöröltem, majd indultam vissza. Hallottam még a fürdőben, hogy közben valamit kiáltott az egyikük szlovákul, gondolom a fentieknek. Így azok zaját is fentről, a szobájukból, lehetett csak hallani. A fürdőből kilépve Pavel várt a nyitott konyhaajtóban. Újra megsimogatta a hajamat, megpuszilt és bíztatóan megütögette a felkaromat, majd hátba vert, mintha elindítana a nappali felé, majd visszahúzódott a konyhájába. Belépve láttam a két fiú még ott ült mereven s várt a kandalló előtt rám. Odaléptem eléjük, megálltam s meghajoltam:
- Uraim, bemutatkoznék. A magyar „Riska” vagyok. – szólaltam meg, majd így folytattam: - Átlagos a „tejem”, a zsírtartalma is, de ananászban dús! Idefelé azt ettem, egy egész konzerves dobozzal. Nagyon szeretem. Remélem Önök is szeretik az ananászízűt! – kérdeztem meg. Vártam egy kicsit, de mivel nem szólaltak meg, újra kérdeztem: - Ki legyen az első, akit kiszolgálok? Az Uram, vagy az Uram barátja?
Láttam mindketten felkapják a fejüket ezt hallva, de csak Gyuri arcán terült el, lassan, szétterjedően mosoly. Rájött, hogy úgy tud segíteni nekem, hogy nem bántja meg a barátját, Mester-társát sem.
- Azt gondolom, hogy az udvariasság azt diktálja, hogy a vendég kapjon először, ha csak nem szereti a „magyar-Riska„ által, előre jelzett, ananász ízét.
- Bár én kértem a teához a tejet, de mégis úgy gondolom, hogy fekete, vagy zöld teát innék tejjel, angolosan, nem gyümölcsízűt. – szólalt meg Janek s látszott megkönnyebbült ettől, hogy kimondta, azaz így lemondhatta a „tejet”.
- Én lemondok a teáról s így a „tejről” is, inkább maradok ennél a jó kis forralt bornál. Ahhoz meg nem passzol a még oly kívánatos „tejecskéd” sem. – ütötte el viccel Gyuri.
- Ha nem, hát nem. Nincs kényszer, sem erőszak, legalább is most s itt nincs. Majd máskor talán. – sejtelmeskedtem, de magamban én is fellélegeztem.
Leültem hát én is az asztalhoz és miközben kortyoltam a teámból megkérdeztem tőlük:
- A többiek nem kérnek sem teát, sem forralt bort, hogy a „tejecskéről” már ne is tegyek említést? 
- Bizony ne tégy arról említést! – fakadt ki Janek dühösen, de visszafogta magát. Majd felkiáltott a fiúknak, hogy jöjjenek teázni, itt az ötórai teázás ideje.
- Köszönjük, jövünk. – volt a válaszuk, de ezt hallva már Pavel is bemerészkedett a konyhából, igaz Janektól, de tőlem is távol ült le, egészen az asztal túlsó végébe. A két srác letrappolt s fesztelenül vették a poharaikat s itták a teát, illetve a forralt bort.
Hamarosan kedélyes csevegés zajlott közöttünk, igaz valaki mindig fordított is. Ez többször Janek volt, aki szlovákra, míg Gyuri inkább nekem magyarra. Már egy-egy vicc is elcsattant, majd Kristóf egy humoros történetet adott elő keveréknyelven, amit hatalmas hahotával jutalmaztunk a végén. Később Zdenek és Pavel kiment. Majd frissen sült májas-véres hurkákkal, kolbásszal, sültekkel és különféle savanyúságokkal megpakolva tértek vissza a zárt előtérbe közben megterített asztalhoz. Jóízű, friss, házi kenyeret is hoztak felszeletelve. Mivel igen nagyok voltak a szeletek, így megkérdeztem mekkora a kenyér egyben. Zdenek válaszolt, hogy ő hozta s náluk a pék 3-3,5 kg-os méretűeket süt ebből. Ez egy kisebb családnak egy hétig is elég. Általában hatfelé vágják s a hetedig napon a maradékokat eszik meg, de mivel akkor már szárazabb, tejbe mártogatva.
A tej szóra, Janek elkomorult, Pavel magában pukkadozott a nevetéstől, de Gyuri hangosan hahotázott, míg nem mindenki követte, kivéve Zdeneket. Ő nem értette, mivel mondott vicceset. Végre mikor a nevetés elhallgatott, Kristóf ennyit mondott csak:
- Ha van tej, az nem baj, kivéve, mikor ki”futott”, vagy spriccelt, főleg ha valaki pont akkor befutott, mikor még nem kellett volna ennek megtörténnie. Igen, de akkor is megoldható a probléma, ha legalább előre megízesítjük. - összegezte a tejjel kapcsolatos tanulságokat frappánsan.
Ebből is látszott, hogy részben ő is „hallotta” és „észlelte” a fejleményeket, történéseket.
- Egy valamit kifelejtettél az összefoglalódból! – szólalt meg Janek váratlanul.
- Mit? – nézett rá Kristóf hüledezve.
- A büntetést! – felelte az, mutatva, hogy részéről még nincs elfelejtve a téma.
Azonban ez a zsörtölődés sem tudta megtörni a kialakult jókedvet az asztalnál, melyet a finom disznótoros kaja, sültek, a savanyúságok, no és persze az elfogyasztott több pohár forralt bor, majd később előkerülő kupica pálinka, borovicska okozott. Én nem ittam, csak teát. Ezt Pavel és Gyuri is észrevette. Pavel azért, mert időnként hozott utánpótlást nekem, Gyuri pedig azért, mert figyelt rám. Magamban megdicsértem ezért. S ha lehetőségem volt, ahányszor csak felálltam megsimogattam a combjait, vagy megszorítottam a vállát köszönetül.
Mivel a kajálás közben besötétedett, így Zdenek kiment becsukni az ablaktáblákat, de visszajőve odasúgott valamit nekem, pontosabban Gyurinak. Az ránézett, majd kézen fogott és együtt, hármasban felmentünk az emeletre. Először a nagyobb szoba ablakából néztünk szét, mert Zdenek nem kapcsolt villanyt, így jól látszott a holdfényben fürdő táj, az érdekesen megnyúlt árnyékokkal, patakkal, közeli kisebb fás ligettel. A kisebb szoba ablakából azonban látni lehetett az erdő mellett, a lehajló dombtetőn túl a közeli település fényeit is sziporkázni.
- Barátod ott van, mivel nem tudott, talán nem is akart, ide felkutyagolni. – szólalt meg.
- Biztosan akart, de sajna ő nem téli sport szerelmese, csak az enyém. – védtem a barátomat.
- Igen, ez lehet, nem is baj. Többszörösen sem! – incselkedett már Gyuri, mert rájött, hogy Zdenek nem érti, amit beszélünk a többiek meg hangosak, így nem hallhatják.
- Akkor továbbra is vigyázz magadra! Janektól megvédelek, ettől ne félj, de…- kezdte s nem fejezte be.
(folyt. köv.)