Találkozás a végeken (2)

Mikor Balázst kikötöttem az András-kereszthez és kezdeni akartam a megbüntetését, csengetést hallottunk. Én kérdőn Balázsra néztem, mert abban maradtunk nem jöhet senki közben, de nem zavartatta magát, hanem megjegyezte, hogy biztosan a barátja érkezett meg. Elfelejtette mondani eddig, de s legyintett.
- Mi legyen? Miért jött pont most? Vagy direchte most jött? Tudja, tudta, hogy itt vagyok és mikorra? – sürgettem Balázstól a válaszokat kérdéseimre.
- Majd Ő elmondja. – vont vállat Balázs, ahogy tudott. – Ezért is fogok kapni Uramtól büntetést, legalább Ő is kínlódjon meg a válaszokkal és a miértekkel, hogy ne csak egyedüliként legyek büntetve. – szólt még flegmán, majd megkért, hogy engedjem be s elmondta, hol a kulcs.
Felmentem s kinyitottam a kaput. Ott állt egy göndör hajú, szőke srác, fiatalabb Balázsnál. Intettem, belépett és illedelmesen bemutatkozott, Ernő. Felvezettem a konyhába, elnézést kértem Balázs nevében, hogy én fogadtam és leültetve vártam a magyarázatát, amit már sejtettem előre, de tőle akartam hallani. Ernő megkérdezte, hogy Balázs merre van, mire csak intettem s mutattam a pince felé. Ernő nehezen kezdett beszélni, akadozott a szövege, de azért lassan belejött. Elmondta, hogy Balázs nem tudta magában tartani örömét jövetelem céljáról és abban állapodtak meg, hogy ő később ér ide, mikor mi már elkezdtük és reméli, hogy megengedem csatlakozását a játékhoz. Ekkor már nem ült, de előttem térdelt ő is úgy, mint az előbb Balázs, de ő, sem mert felnézni reám. Halkan mondta:
- Uram, kérem, fogadjon el engemet is szolgájának, tegyen velem is, amit jónak lát. Alázatos szolga leszek. Nem vagyok mazo, sőt a fájdalmat sem nagyon szeretem, de a büntetésnél, ha szükségesnek ítéli, akkor elviselem. Kérem, ne maradjon látható nyom! Orálisan mindent lehet, análisan nem, de a végén szeretném, ha elmehetnék parancsra. Elfogad Uram? – kérdezte meg végül reménykedve, de lesütött fejjel.
- Igen, azt hiszem, igen, de van kérdésem. Te is szőrös vagy, mint a barátod?
- Nem, dehogyis Uram. Én szőrtelen vagyok, mondhatnám gyárilag szőrtelen, ha ez nem baj? Balázs említette, hogy Uram a szőrösebbeket szereti, de talán a „csupasz csigákkal” is tud mit kezdeni.
- Rendben, meglátjuk.
- Még valamit Uram, ha kérhetek. Az alázatot elfogadom, de kutya nem szeretnék lenni.
- Miért Ernő? – kérdeztem meg tőle meglepetten.
- Mert Balázs elmondta a meglepetését, a nyakörvet, pórázt, s hogy úgy megy majd le a pincébe Ön előtt négykézlábon, de én ezt nem szeretném. Ember vagyok – mondta ki önérzetesen: – még ha most szolga-ember is leszek. – fejezte be.
- Rendben, Ernő. Így gyere le, ahogyan vagy, de ott már majd le kell vetkőznöd, s előtte még Balázs előtt újra elmondod, amit itt már elmondtál nekem! Megértetted?
- Igen, Uram, megértettem. Menjünk azonnal, vagy elszaladhatok még előtte pisilni?
- Menj! – nevettem el magamat – de siess, ne várakoztass meg! – szóltam utána.
Ernő elszaladt, majd hamarosan visszatért a konyhába, de én közben már újra helyet foglaltam s úgy vártam. Mikor visszaért megkérdeztem:
- Azt nem tartod ugye kutya módinak, ha megkérlek, hogy tölts még nekem kávét és tégy hozzá házi tejet, frissen fejtet, testmeleget!
- Nem, természetesen nem, Uram! – válaszolta, majd öntött a kávéból s indult a hűtő felé – gondolom a tejért – mikor megállt, megmerevedett s láttam mozog a szája, ahogyan ismétli a kérésemet. Végére érve megrázta a fejét, félszegen hátrafordult.
- Hogy mondta, kérte Uram? Házi tejjel, frissel és testmeleggel? Már bocsánat, de egyszerre mind nem teljesíthető! – jelentette ki zavarodottan. Közben rám sandított. Én csak néztem rá merőn vissza. Nem szóltam, nem segítettem.
- Melegítsem meg kicsit langyosra a tejet? Így kéri, Uram! – nyögte ki egy idő után.
A fejemmel nemet intettem, de nem szólaltam meg most sem. Ernő állt és kattogtak az agytekervényei, de nem jutott eredményre. Végül újra térdre vetette magát előttem és kérlelt:
- Kérem, Uram, segítsen! Akár büntessen is meg érte a végén, azt sem bánom! Nem tudom, mire gondol, és hogyan szeretné kapni a kávéját. – nyöszörgött szinte sírva.
- Világosan mondtam: - Tölts még nekem kávét és tégy hozzá házi tejet, frissen fejtet, testmeleget! – ismételtem meg a kérésemet.
- Igen, értem Uram, de még sem értem. – nyöszörögte Ernő a lábamnál kuksolva. Majd hozzátette: - Én itt ügyetlenkedem, mert hülye vagyok, s a barátom, lent a pincében nem tudja elképzelni, hogy hol vagyunk ennyi ideig. Milyen ideges lehet.
- Az nem a Te gondod! Csak idegeskedjen. Megérdemli. Te addig nem szabadulsz innen, míg ki nem találod a kérésem megoldását. Ha itt fent, ilyen kis kérés is megakaszt, akkor lent, a pincében hogyan fogsz tudni a sokkal nagyobb, keményebb feladatoknak megfelelni? – nyüstöltem keményen Ernőt.
- Igen, Uram, tudom s hidd el, nagyon töröm a fejemet a megoldáson, de nem jön semmi, de semmi. Büntess, kérlek, akkor talán a fájdalomtól eszembe jut, mit kellene tennem! – nyüszített már Ernő térden állva előttem. Megsajnáltam ugyan, de ezt nem mutattam ki.
- Ha nem fogod tudni ezt a kérésemet megoldani, teljesíteni, akkor ugrott a közös játék Veled, s Balázzsal. Még Balázst sem láthatod meg így, ahogyan ott lent van, most. Gondolom, csak beszéltetek erről, még együtt, egymással nem tettétek? Ugye? – kérdeztem meg Ernőtől.
- Nem, nem, Uram! Hova gondolsz? Mi, mindketten szolgák vagyunk, engedelmeskedni tudunk csak, parancsolni nem. Bár Balázs kicsit erélyesebb nálam, de gondolom azért parancsolni Ő sem tud. – válaszolta hadarva Ernő.
- Akkor honnan tudod, hogy Balázs milyen szőrös, ott? – ugrattam újra Ernőt.
- Hol ott? Ja, ott? Hát, tudod Uram, azért láttam már mezítelenül Balázst, mind, ahogyan Ő is engemet. Szoktunk birkózni is, de a strandon, az öltözőben is előfordult már, mikor öltöztünk, vetkőztünk. – hadarta el a választ. Rácsaptam az utolsó szóra:
- Vetkőztetek? Nocsak? Mikor és hol? – kérdeztem.
- Hol is? Utoljára kint a strandon vasárnap. – jött Ernőtől a gyors válasz.
- S Te mikor vetkőztél utoljára? – sürgettem az újabb válaszát.
- Én? – csodálkozott el. – Mikor is? Azt hiszem, öööö, ugyan akkor, vasárnap. – felelte Ernő, nem meggondolva, hogy ma már csütörtök van. Rácsaptam:
- Azóta, azaz vasárnap óta ugyanazon ruhában vagy? Nem is öltöztél át? Éjjel-nappal ebben voltál? Fújjjj! – hangzott tőlem. Ernő elpirult s rájött, hogy csapdába csaltam.
- Dehogy Uram! Mielőtt ide jöttem is vetkőztem, levetkőztem, zuhanyoztam s úgy öltöztem újra, tiszta ruhába s úgy jöttem ide. – dadogta Ernő zavarban.
- Akkor lássam. Vetkőzz! – adtam ki az utasításomat Ernőnek.
Összerezzent, majd mégis csak felnézett rám s mikor látta a szigorúan összehúzott szemeimet, amivel néztem rá, lassan felállt, s kezdett vetkőzni. Akkurátusan vette le a ruhadarabjait egymás után, de mindegyiket szépen össze is hajtogatta, úgy tette le a padra s nyúlt a következő után, amit szintén levett, ugyanígy. A végén már csak a gatya volt rajta. Egy érdekes boxer, szaténból, csíkos anyagból. Elég széles sötétkék és sötétszürke csíkok díszítették. Mire idáig ért, már elkezdődött a merevedése is, mert a boxer eleje már elállt és majd kiszúrta a mereven előre meredő farka vége. Kicsit még tétovázott s ekkor kinézett zavarában az ablakon. Én is odanéztem. Az ablakon kilátva a kert végi kerítés tetején egy szőke gyerekfej látszott, amint éppen átnéz az itteni kertbe, ahol egy labda volt a pázsiton. Kis idő múlva, átugrott, felkapta a labdát és visszamászott azzal, eltűnt.
Én közben odaszóltam Ernőnek flegmán:
- Mi lesz? Meddig várjak? Lekerül végre rólad az a boxer is!
(folyt. köv.)