Boldogság

Minden alkalom a csoda, a meglepetés, a gyönyör… A gondolattól átjár a forróság. Bizsereg az egész testem, mert nemsokára, mert hamarosan…
Leszegett fejjel, hátratett kézzel térdelek, s várom, hogy nyíljon az ajtó. Az ő léptei, az ő cipője orrát pillantom meg.
- Tedd a dolgod! – hallom a kedves hangot, s engedelmesen bontom ki a titkok kapuját. A látványtól is vágyat érzek. Nem, még nem lehet! Rá sem pillanthatok. Minden ruhadarabot gondosan félreteszek, s csak érzem a tekintetét. Hirtelen markol hajamba a kéz, húzza rá torkomat a büszkeségre. A tokja vagyok, a farok a helyére került. Megpihen a nyelőcsövemnél, kisétál, majd újra becsúszik. Ízlelgeti a „tartóját”. S hiába tilos, érzem a nedvességet csorogni a combomon. A gyönyör első hulláma.
Elindul a szobába, ahol már várja a kényelmes karosszék.
- Gyere be, szuka! – s engedelmesen követem négykézláb, kutyaként. A lábai előtt fejemet lehajtva várok. Megörülök a felkínált lábaknak.
- Tudod, mi a dolgod! – jaj, hogyne tudnám! Boldogan veszem birtokomba a lábujjakat egyenként. Szopogatom, ízlelgetem. Mindet számba veszem, s megremeg a testem, mikor érzem, egyre többet gyömöszöl belém. Két oldalt csorog a nyálam, de méééég, még szeretném. A halk sóhaj a jutalom. Talpnyaló szukája lehetek – boldog vagyok.
Újra hajamba markol, s úgy emel fel. Végre rátekinthetek. Láthatja szememben mennyire az övé vagyok. Fejem hátrafeszíti, s ajkamba harap. Felszisszennék, de az újabb harapás, s a belőle csorgó bő ajándék hangomat veszi.
- Csssst! – hallom, érzem arcom pírját. Szégyen vagy a boldogság? Magam sem tudom, melyik erősebb ebben a pillanatban. A nyakörv csatjának hangja teszi egyértelművé. Tárgyiasul az eddig láthatatlan birtokjel. Csak az ő keze csatolhatja fel rám. Simogat, óv, jutalmaz – maga a minden. Fejem leszegem, fenekem pucsít… ahogyan lábának utasításaiból is értem. Nagy terpesz, hogy a réseim ellenőrizni tudja. Csillogok. S csak fokozódik a vágyam, ahogy kezét érzem. Bármit tehet, s minden mozdulatából érzem, tudja ő is. Ismeretlen simítás a hátamon. Nem a vessző, azzal már barátságban vagyok.
- Az enyém vagy, szuka?
- Minden porcikám Gazdámé. – s megcsókolom a szám elé tartott kézfejet. Lábát a nyakamon érzem a következő pillanatban, s tudom a fájdalomban fogok alámerülni.
- Ajándékot hoztam. A tiéd. Csak neked. Ismerkedj meg vele. A te korbácsod, az én játékszerem. – finoman simítja a hátamat, a fenekemet. Végigszánt a combjaimon, vágyom és félem. Csak rezzenek, mikor először. Forróság önt el, mikor másodszor. Ég mindenem, mikor harmadszor. Önálló életet él minden csík, mikor negyedszer. Beharapom az alsó ajkam, mikor ötödször. … Nem tudom, mikor kezdenek el potyogni a könnyeim. A ritmust érzem. A fájdalom bódulata és a simogatás, majd újra a mélység, hogy felemelhessen a tenyere hűse. A hang is mélyről jön. Kéj és fájdalom hördül fel egyszerre: - Mééég! – pedig nyöszörögni szeretnék, hogy elég, s nem is értem, miért akarom még olyan nagyon. Mintha megtisztulnék a csíkoktól. Mintha bíborban úszó hátam, fenekem, combom lenne a vászon, a kezében lévő korbács az ecset. Vadul hatol belém. Könnyedén csúszik, mindenütt forróság várja. A simító tenyér engedelmes szukává hajlít, a belém maró ujjak fájdalmat ébresztenek, melyre rezzenő barlangom is válaszol.
- A feneked is az enyém! – s a következő sóhajtással már ott érzem a makkot. Akarom. Szinte rátolom magam. Hallani akarom a feltörő gyönyört. S finoman, lassan veszi birtokba. Lubickol benne, az övé. Keze a barlangomhoz csúszik. …. Engedelmes vagyok. Csak akkor élvezek, amikor szabad, amikor lehet…
A lábai előtt kucorogni jó. A nyakörv biztonsága. A lábfeje melege. A duruzsoló szavak. Lehetek a szőnyeg… vagy lábtartó. A szukája. A kielégült, boldog szukája.