A tükör szoba

A lakás ajtaja halkan csukódott be mögöttem, mintha a külvilág is eltűnt volna egy pillanat alatt. Laura állt előttem a félhomályban, magas, karcsú alakja elegáns fekete selyemköntösben, amely alig takarta combjainak finom ívét. Szemei, azok a mélyzöld, szinte áttetsző szemek már az első találkozásunkkor foglyul ejtettek. Most azonban nem csupán nézett. Uralkodott.

Vetkőzz le – mondta halkan, szinte kedvesen, de a hangjában ott vibrált az a parancs, amitől mindig megremegett a gyomrom. – Lassan. Hadd lássalak.

Engedelmeskedtem. Ruháim egyenként hullottak a padlóra, míg teljesen meztelenül álltam előtte. Ő mosolygott, majd kézen fogott és bevezetett a szobába, amit csak „tükörszobának” hívott. Minden fal, még a mennyezet is tükörből volt. A padló fekete, fényes, mintha egy tó felszíne lenne. A közepén egy széles, alacsony ágy állt, rajta puha bőrszíjak.

Ma este nem a testedet akarom megtörni, kedvesem – súgta a fülembe, miközben ujjai végigsimítottak a mellkasomon. – Hanem azt, amit te „én”-nek hívsz.

Leültetett az ágy szélére. A tükrök ezerszer verték vissza alakunkat: az ő uralmát és az én kiszolgáltatottságomat. Laura egy finom fekete kendőt kötött a szememre, majd halk, mély hangon kezdett beszélni. Hipnotikus ritmusban, mintha minden szava egy-egy csepp méz lenne, ami lassan csöpög az agyamba.

Lélegezz mélyen. Érzed, ahogy a tükrök körülvesznek? Nem csak a testedet mutatják. A gondolataidat is. Minden egyes lélegzetvétellel egyre nehezebb megkülönböztetni, mi a tiéd és mi az enyém.

Nem tudom, mennyi idő telt el. Perceket? Órákat? Csak a hangját hallottam, az érintését éreztem. Ujjai hol gyengéden simogattak, hol élesen belemélyedtek a bőrömbe. Hol a saját nevemet suttogta, hol egy másik nevet – „az én kis semmimet” –, amitől furcsa, édes szégyen hullámzott át rajtam.

Amikor levette a kendőt, a szoba megváltozott. A tükrökben nem csak mi ketten voltunk. Vagy mégis? Láttam magam mögött egy másik alakot – saját magamat –, aki térdelt, nyakán vékony bőrnyakörvvel, és engem nézett. Pislogtam. Az alak eltűnt. Laura nevetett, halkan, torokból.

Látod? Már nem vagy biztos benne, ki figyel kit.”

Kötözni kezdett. Csuklómat a fejem fölé, bokáimat szétfeszítve az ágy sarkaihoz. A tükrök minden mozdulatát megsokszorozták. Láttam magamat kiszolgáltatva, mereven, tehetetlenül – és láttam őt, ahogy fölém magasodik, mint egy királynő. Lehajolt, ajka szinte érintette az enyémet, de nem csókolt meg.

Mondd el, mit érzel most – parancsolta.

Azt… hogy már nem tudom, hol kezdődöm én, és hol végződik te – suttogtam rekedten.”

Helyes. Ez a kezdete.

A következő órák (vagy napok?) egy lassú, gyönyörteljes pokol voltak. Laura hol megérintett, hol órákig hagyott magamra a tükörszobában, ahol csak a saját ezerszeres másaimat láttam, amint tehetetlenül vonaglanak. Amikor visszatért, apró, éles fájdalommal vagy végtelenül finom simogatással jutalmazott. Edgingelt – újra és újra a gyönyör szélére vitt, de sosem engedte át. Minden alkalommal azt suttogta:

- Kié ez a test?

- Tied, Úrnőm.

- És kié az elme?

Itt már haboztam. Mert néha már nem voltam biztos a válaszban.

Egyik éjszaka – legalábbis azt hiszem, éjszaka volt – arra ébredtem, hogy nem vagyok megkötözve. Az ágyon feküdtem, Laura mellettem ült és a hajamat simogatta. A tükrökben azonban valami furcsát láttam. A saját arcom mögött, a tükör mélyén, mintha Laura arca derengett volna fel egy pillanatra. Pislogtam. Csak én voltam.

„Már hetek óta játszuk ezt a játékot – mondta halkan. – Csak te nem emlékszel minden alkalomra. Néha elengedlek a való világba… dolgozni, barátokkal találkozni. De mindig visszahozlak. Te pedig úgy hiszed, hogy csak álmodtad az egészet.”

Szívem hevesen vert. Ez csak a játék része, mondtam magamnak. Csak pszichológiai játszma. De a bizonyítékok… a karomon lévő halvány nyomok, amikre nem emlékeztem, a telefonomon lévő furcsa üzenetek saját magamtól, amiket sosem írtam…

Laura fölém hajolt. Szemei most egészen közelről néztek rám.

- Mondd ki hangosan: ki vagy te?

- A tiéd vagyok – válaszoltam azonnal, szinte akaratlanul.

- Nem ezt kérdeztem. Ki vagy te?

Elakadt a szavam. Mert hirtelen valóban nem tudtam. A tükörben láttam magam – egy meztelen, remegő férfit, akinek az arcán könnyek csorognak, de mosolyog is. Laura keze lesiklott a hasamon, majd még lejjebb, és ismét a gyönyör peremére vitt.

- Talán sosem voltál más, csak az enyém – suttogta. – Talán a régi életed csak egy szép álom volt, amit én engedtem neked, hogy legyen mit elveszítened.

A csúcs közelében megállt. Mint mindig. De ezúttal nem csak a testem tiltakozott. Az elmém is sikított a vágytól, a bizonytalanságtól, a teljes odaadástól.

- Kérlek… – nyögtem.

- Mit kérsz?

- Hogy legyek teljesen a tied. Hogy ne kelljen emlékeznem arra, aki valaha voltam.

Laura mosolya gyönyörű és rettenetes volt egyszerre. Lehajolt és végre megcsókolt – mélyen, birtoklóan, mintha az egész lényemet magába szívná.

- Akkor mostantól így lesz.

Amikor másnap reggel felébredtem a saját lakásomban, a tükröm előtt álltam. Nyakamon egy vékony, elegáns bőrnyakörv volt, amit nem tudtam levenni. Az ujjaim nem engedelmeskedtek. A telefonomon egy üzenet várt tőle:

„Jó reggelt, kis semmim. Ma este várlak a tükörszobában. És ne feledd: már sosem leszel egyedül.”

Néztem magam a tükörben. Mosolyogtam. Mert mélyen, ott ahol már nem számított a régi nevem, tudtam, hogy igazat mond.

És ez volt a legszebb és legfélelmetesebb dolog, amit valaha éreztem.