Ki a jó kutya? 1 rész.

Már a korai vonattal indultam a Keleti felé, hogy minél több időnk legyen megismerkedni egymással. Ha úgy tetszik, már évtizedek óta vártam erre a pillanatra, valahogy olykor mégis úgy éreztem, lehet, hogy inkább vissza kéne fordulni. Mi van, ha valójában egy őrült szadista, aki figyelmen kívül hagyja, hogy még van kihez hazamennem? Pl. belevarrna a kutya jelmezbe, miután szigetelő szalaggal körbe tekerte a kezem, gyorskötözőt erősítene a csuklómra, bokámra, hogy ki ne tudjam húzni a mancsból, majd bezárna egy pincében lévő kisebb kennelbe és azon belül is sokkoló nyakörvvel láncra verne, hogy még véletlenül se szökjem meg? Persze alap esetben nem bánnám, elvégre ez mind a fétiseim közé tartozik, akármekkora őrültségnek is hangzik, és ezek még csak a kevésbé vad vágyaim. Kellett idő, amire elfogadtam. Jó, de ettől most félni kellene, vagy tényleg ezt akarnám akár teljesen életvitelszerűen is? Komolyan nem vagyok normális...

Bekúszott a vonat, majd ahogy szoktam, megvártam, hogy mindenki leszálljon, mert van egy kisebb tömegiszonyom és egyébként sem tudnék gyorsabban közlekedni a turista magatartású, vagy inkább eszeveszettül keresztbe kosba közlekedő emberek között. Valahogy könnyen elveszítem a fejem, ha jobb híján nekem kell még szembe is mindenkit kerülgetni, ha nem akarok karambolozni a telefonjaikat bámuló polgárokkal.

Ahogy szálltam le a vonatról realizáltam, hogy a 10. vágányon vagyok...fantasztikus! lehet sétálni....egyedül...póráz nélkül. Felkaptam a nem éppen hátizsáknak szánt vékony fekete utazótáskát a hátamra, benne a "kutyabőrrel",aztán neki indultam a "nagy messzeségnek" a 4-es metró felé. A mozgólépcsőkhöz érve láttam meg, hogy valaki vadul integet felém. Érdeklődve néztem, majd vállat vontam gondolván, hogy úgyse nekem szól, elvégre nem beszéltük meg, hogy itt találkozunk. A hátam mögé néztem, de senki se válaszolt neki. Akkor csak nekem integetne?... Dehát hogy? Nem adtam neki ennyire részletes személyleírást magamról!

Méretét meghazudtolóan sietett felém a bő 2m-es magasságával, a kb 160 kiló körüli izomtömeggel bőven ellátott testével, amely mellett még én is eltörpülök, aztán fölém tornyosulva kérdezi:

- Marcipán Kutyus?

- Hijjj ne ilyen hangosan! Nem látod, hogy mennyien vannak?

Kívülről határozott voltam, valójában megremegtem, ahogy megláttam. Maga a tekintély, aki mellett nem érdemes rossz kutyának lenni, de a bennem lévő rosszcsontot úgyse kérdezte senki.

- Marcipán! Pesten vagyunk! Itt már senki nem lepődik meg semmin, mindenki csak a maga dolgával foglalkozik.

Lágy, mégis határozott orgánumában ott ült a szeretni vágyás, amitől valahogy egyből úgy éreztem, mintha már régóta ismernénk egymást.

- De honnan tudtad, hogy én vagyok?

- Hát mert kidugtad az orrod a táskádból.

Válaszolta félmosollyal a félig kilógó kutyus fejére mutatva.

- Akkor azért tudtam ilyen nehezen a hátamra venni, mert kívülre került cipzár...

Ráadásul rossz szokásom, hogy nem húzom be teljesen.

- De mondhattad volna, hogy kijössz! El is kerülhettük volna egymást.

- De nem kerültük el egymást, kiskutyám!

Hát jó, azért kicsit belepirultam, hogy ennyi ember előtt így nevezett, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esett jól.

Már most gyakorolja rajtam a dominanciát, ami egy jó jel! Vagyis...

Folyt. köv.