Az önkéntes lánc

Letérdelek, s a világ lassan elcsendesül,

A feszült csendben a lelkem hozzád menekül.

Nem kényszer szülte pánt, mi csuklómra feszül,

Hanem az akarat, mely benned elmerül.

A nyakamon a vas hűvös, tiszta ígéret,

Hogy minden órám csak a te tetszésedet kéri meg.

A szabadság súlya olykor túl nehéz teher,

De szolgaként az elmém végre békére lel.

Figyelem a lépted, a hangod minden rezdülését,

Keresem a parancsod, a vágyad rejtett jelét.

Nincs már „én” és „enyém”, csak az, amit te kívánsz,

A sötétben is érzi lelkem, ha rám vigyázol, vagy rám vársz.

A szolgálat nem börtön, hanem tiszta áldozat,

Hol a büszkeség helyét átveszi az alázat.

Minden mozdulatom egy néma, mély vallomás,

Hogy felettem nincs már senki, csak te, s senki más.

Ha szigorod sújt le, testem hálásan remeg,

Mert tudom, a határom csak nálad pihen meg.

S ha kezed lágyan érint, az a legnagyobb jutalom,

Feloldozást nyerek minden súlyos, földi bűnömön.

Szolga vagyok – s e szóban nem szégyen, de erő van,

Ott élek minden tettedben, minden szavadban.

Átadott akarat, láncra vert, boldog szív,

Mely csak a te nevedre, csak neked válaszol, ha hív.

Zárt kapuk mögött a külvilág már nem érhet el,

Itt csak a rend van, s a vágy, mi benned kel.

Térden állva vagyok szabad, s a néma csendben értem:

A te hatalmad az én legszebb menedékem.