Bugyik, bajok, barackmagok 11. – Bugyilopás

A padlón ülve, falnak támasztott háttal lapozgattam a naplót, olvastam az ismerős történeteket Lilácska tolmácsolásában. Néhány perc múlva egy ismeretlen történeten akadt meg a szemem:

Január 2. – Bugyilopás

Nem kellett volna. Tudom. Egy bugyi. Semmi különös. Rózsaszín, apró masnival. De valamiért nem akartam megvenni. Csak elhozni. Lopva. Titokban. A gondolat izgatott. A lebukás lehetősége bizsergetett.

És megtörtént.

Az őr észrevett. Nem kiabált, nem csinált jelenetet.

Csak odalépett, és azt mondta: „Jöjjön velem.” Hátrakísért az irodába. Ott már várt valaki. Egy másik férfi. Komolyabb. Határozottabb. Az arcán nem volt harag, csak döntés.

Feljelentés vagy fegyelmezés. Ez volt a választék. A hangja nyugodt volt, de nem volt benne játék. Ez nem az a fajta, amit ismerek. Ez nem az, amitől biztonságban érzem magam. Ez más volt.

Az asztalra nyomott, és lerángatta rólam a nadrágot és a bugyit. Látták a tegnap esti nyomokat. Kinevettek. Égett az arcom a szégyentől.

Az öv csattogott, a bőröm égett. Az ütéseket nem számolták. Nem figyeltek rám, csak végezték a dolgukat. Semmi figyelem, csak büntetés.

Tele vagyok nyomokkal, és nem tőle származnak. Nem attól, akinek a kezét ismerem, hanem egy idegentől. Egy arctól, amit nem akarok megjegyezni.

Azóta azon rágódom, elmondjam-e. Mert mi lesz, ha ő is meg akar büntetni? Ha lehúzza a bugyimat, és meglátja a nyomokat? Azokat, amiket nem ő hagyott ott. Azokat, amiket nem kértem tőle. Csak máshol kaptam. Rosszkor. Rosszul.

Talán megértené. Talán nem. Talán nem is kérdezne, csak csendben nézne. És az lenne a legrosszabb.

Ez most az én titkom. Az én hibám. Az én emlékem. De nem tudom, meddig tudom magamban tartani.

***

Döbbenten olvastam a sorokat. Ezt nem hagyhatom szó nélkül. Meg kell beszélnünk.

A napló nyitva volt az asztalon. Régi bejegyzés. Mellette ott feküdt az a rózsaszín bugyi – apró masnival, kissé gyűrötten, mintha sietve tették volna el. Nem kellett hozzá szó. Lilácska belépett, meglátta, és megállt. A levegő megváltozott. Már nem titok. Már nem csak az övé.

Nem szóltam. Ő sem. Csak nézett. Lassan közelebb lépett. A hangja halk volt, de tiszta:

– Nem volt jó. Nem azért, mert fájt. Hanem mert nem én választottam. Azt mondták, dönthetek. De nem volt benne, hogy kiszállhatok. Nem volt benne, hogy nemet mondhatok. Két vadidegen bámult. Az egyik az ajtónál állt, a másik az övvel a kezében. És én... csak ott voltam. Mint egy hiba, amit ki kell javítani.

Leült velem szemben. A hangja remegett, de nem tört meg.

– A szégyen sokkal jobban fájt, mint az ütések. Az, hogy nem voltam ott. Nem voltam jelen. Csak tűrtem. Mint egy tárgy. És utána... nem tudtam, mit kezdjek vele. Nem tudtam, elmondjam-e. Mert mi van, ha te is meg akarsz büntetni? És ott lesznek rajtam azok a nyomok. Azok, amiket nem te hagytál ott.

Csendben figyeltem. Nem kellett válasz. Csak hogy ott legyek.

Aztán újra megszólalt, most már határozottabban:

– Inkább tőled kaptam volna tízszer annyit. Ott, előtted. Akár az őr előtt is. Mert az legalább valódi lett volna. Mert akkor tudtam volna, hogy miért. Hogy nem csak büntetés. Hanem figyelem. Tanítás. Közös.

Felállt. Odalépett az asztalhoz. Megérintette a bugyit. Aztán rám nézett.

– De talán még most sem késő. Ha úgy gondolod, hogy megérdemlem… akkor inkább tőled. Most. Vagy amikor akarod. Mert ha el tudnád felejteni, amit olvastál… azért bármit elviselnék. Bármit.

Csendben várt amíg megszólaltam:

– Nem foglak elfenekelni. Nem akarom, hogy ez erről szóljon. Azt szeretném, hogy ma… csak ezt a bugyit viseld. Semmi mást. Egész nap. Hogy emlékeztesselek rá: mindent el kell mondanod. Nem azért, hogy szégyelld magad. Hanem hogy ne maradjon benned semmi, ami elválaszt.

A tekintete a bugyira esett. Aztán rám nézett. A szeme sötét volt, tele feszültséggel.

– Undorodom tőle – mondta halkan. – Nem azért, mert ronda. Hanem mert emlékeztet arra, amit ott éreztem. Hogy nem voltam senki. Csak egy test, amit meg lehet alázni. És most azt kéred, hogy viseljem. Hát jó. Felveszem. De ne várd, hogy jól fog esni. Nem azért teszem, mert akarom. Hanem mert... nem akarom, hogy ez a rohadt darab ne csak azt jelentse, amit ott történt. Ha már itt van, legyen benne valami más is. Valami, amit én döntök el.

Bólintottam. A hangom halk volt, de tiszta:

– És a medált is le kell venned mára. Ma nem leszel Lilácska. Mert ez nem az ő bűne.

Megdermedt. A keze ösztönösen a nyakához emelkedett. Az apró medál ott lógott, a „Lilácska” névvel. A név, amit tőlem kapott. A név, amit visel, amikor biztonságban van.

Lassan lecsatolta. Az asztalra tette. A bugyi mellé. A két tárgy egymás mellett feküdt – a szégyen és a bizalom.

Aztán felállt. Levetette a ruháit. Felvette a bugyit. Lassan, undorodva. De már nem menekült.

Elindult a szobája felé. Az ajtóban megállt. Még egyszer rám nézett.

– Köszönöm, hogy nem kell egyedül cipelni.

***

Nem sokkal dél előtt Lilácska kijött a konyhába – egy szál bugyiban. A rózsaszín, csipkés darab, amit reggel az asztalra tettem. Szótlanul készítette az ebédet. Nem volt benne semmi kihívás, semmi játékosság. Csak csendes jelenlét. Leültünk, ettünk, aztán visszahúzódott a szobájába.

Már alkonyodni kezdett, mire a szekrénysor minden darabja a helyére került, a polcok berakva, az ajtók beállítva. Gyorsan lezuhanyoztam, tiszta ruhát húztam magamra, majd benyitottam a szobaajtón.

Lilácska az ágyon feküdt, zenét hallgatott, a szeme csukva. Lassan leültem mellé, és végigsimítottam a combját – a térdétől felfelé haladva. Már az első érintésnél lekapta a fülest.

– Mást is olvastam abban a naplóban – mondtam halkan. – Vágyakat.

Nem válaszolt, csak figyelt. Finoman puszilgatni kezdtem a combja belső oldalát, lassan, óvatosan.

– Nem tudtam, hogy ennyire szeretnéd. Azt hittem, csak egy testi vágy a büntetések után.

Az ujjaim a bugyi szélét érintették, mintha félrehúznám, de megállított.

– Te jó ég… csak ne ebben – suttogta hirtelen. – Hadd vegyem le. Hadd mossam le magamról.

– Menj – mondtam egyszerűen.

Felugrott, és elviharzott a fürdő felé. Nem sokkal később visszatért. Ciklámen színű, csipkés bugyit viselt. A mellei között újra ott lógott a jól ismert medál. Apró léptekkel jött, a lábfejét mindig a másik elé téve. A mozgása lassú volt, szinte táncos.

– Ezt… ezt félrehúzhatod – mondta mosolyogva.

Ültem az ágyon, megbabonázva. Már előttem állt. Két kézzel a derekára tettem a kezem, és óvatosan magamhoz húztam. A fejemet a hasához hajtottam, és magamba szívtam az illatát. Nem siettem. Nem kérdeztem. Csak ott voltam vele – végre nem kívülállóként, hanem benne, abban a történetben, amit ő választott.

(folyt. köv.)

A „Bugyik, bajok, barackmagok” sorozatban rövidesen megjelenik:

12.) Látványos bűnbánat

13.) Legizmosabb, legpirosabb

14.) Párban a pácban