Kiszolgáltatva 1/2. rész

Kiszolgáltatva 1/2. rész

(kitalált történet fiktív szereplőkkel és helyszínekkel)

Az udvar végében, a diófának támaszkodva álltam, és szükségem is volt arra a terebélyes fa támogatására. Bár az irigyelt belső szolgák közé tartoztam, mégis gyakorta ki voltam téve olyan jellegű szolgálatnak, amelyet nemhogy nem magam választottam, de szolgatársaim megvetését is gyakran kiváltottam vele.

A mai napon is meg kellett tapasztalnom, hogy sohasem tudhatom előre, hogy mit hoz a kiszolgáltatottság, és bizony magamban pufogtam amiatt, hogy el kell viselnem, mert alárendelt a helyzetem.

Az egész azzal kezdődött, hogy az intéző, egy hirtelen haragú ember rám förmedt az udvaron, amikor fát hordtam a konyhára, hogy kövessem. Láttam rajta, hogy nagyon dühös, és már előre tartottam attól, hogy rajtam akarja levezetni féktelen dühét. Mégis, letettem a fahasábokkal telt kosarat, és követtem, hiszen nem tehettem mást.

Ezúttal nem az istállóba, és nem is a deresszobába vezetett, hanem egy tágas helyiségbe, melyet raktárnak használtak, legalábbis a falakhoz rakott zsákok, ládák és egyéb holmik erről árulkodtak. Becsukta az ajtót, aztán rám nézett. Lángolt a szeme a visszafojtott indulattól.

1. Vetkőzz le! Teljesen! – parancsolt rám.

Némi tétovázás után ingemhez nyúltam, majd a többi holmimtól is megszabadultam. Reméltem, hogy minél lassabban vetkőzöm le, haragja annál jobban fog csillapulni, és valamelyest be is jött a számításom.

1. Most végigjárjuk a raktárt – szólt összeszorított szájjal, visszafojtott dühvel. – Te mész elöl, én követlek.

Ez nem is hangzott rosszul, csak azt nem értettem, hogy miért kellett levetkőznöm. Hamarosan erre is fény derült.

1. Szétrúgom a segged! – sziszegte, és nyomban meg is magyarázta. – Előrehajolsz, a fenékvágatodba rúgok, és ha elesel, ha felrúglak, ott, ahol visszanyered egyensúlyod, igyekszel talpra állni, majd ismét előrehajolsz, hogy újra felrúghassalak. Így járjuk végig a raktárat. Oda-vissza alig húsz lépés, majd meglátod. Mire visszaérünk, lehiggadok, mert igencsak felbosszantottak.

Kissé meg lehettem riadva, mégis be kellett látnom, hogy nincs más választása, valahogy le kellett higgadnia, és ebben én segíthettem.

1. Parancsára uram – feleltem tisztelettudóan, majd hátat fordítottam neki, és lehajolva széthúztam a fenekem, hogy lássa, hová kell rúgnia.

1. Ne ugorj meg, míg fel nem rúglak, ha mégis megteszed, újra ugyanott kell lehajolnod, hogy megismételjük az elrontott rúgást.

1. Igyekezni fogok, uram! – biztosítottam kevés meggyőződéssel.

1. Most csókold meg a csizmám orrát, így ni, látom, tanultál tiszteletet. Lehajolni!

Kényszeredetten hajoltam előre, háttal az erőszakos, hirtelen haragú férfinak, és széjjelhúztam a fenekem. Először csizmája orrát betuszkolta a fenékvágatomba, hogy lássa, hogyan illeszkedik bele. Utána lendületet vett, és ugyanoda rúgott.

A csizmája felugrasztott, ugrottam egy nagyot, de sikerült talpra esnem. Kiegyenesedtem, és két kézzel kaptam a fenekemhez. Nem engedett pihenőt.

1. Ez még csak a kezdet. Mi lesz, ha már az elején nem bírod?

Voltaképpen igaza volt, ezt nem tagadhattam. Ismét előrehajoltam, és felvettem a pózt. A következő rúgás is megugrasztott, voltaképpen még nagyobbat ugrottam, mint az előbb. Hiába, akit még sosem rúgtak fel, az nem tudja, hogy ilyenkor az ember megkapja a kezdősebességet, és attól kénytelen nagyot ugrani. Fenékvágatom már sajgott, ezért amikor harmadszorra is lehajoltam, és széjjelhúztam a seggemet, már nem voltam biztos abban, hogy képes leszek bevárni a könyörtelen csizmaorrot.

Ekkor nyílt az ajtó, és egy másik férfi lépett be. Nem sok időbe telt, hogy felismerje a szituációt. Mivel rangban az intéző felett állt, az előzékenyen felajánlotta neki a következő rúgást. Az ajtó becsukódott, és én előrenéztem, hogy milyen messzire van még a fal. Talán egy nagyobb ugrással odaérek.

Ezúttal váratlanul ért a rúgás, mert előtte még a felettese beszélt néhány szót az intézővel, és csak mintegy mellékesen rúgta szét a seggem. Mégis hálás voltam neki, mert a falhoz kellett támaszkodnom, és ott tápászkodtam fel. Úgy éreztem, ő sokkal jobban ért ehhez, és reménykedtem, hogy ismét a csizmaorrára kerülök.

Így is történt, a visszaúton az első rúgást megint tőle kaptam. Azt elfelejtettem mondani, hogy minden ütéstől panaszosan feljajdultam, de úgy gondolom, nincs olyan férfi, aki csendesen viseli el, ha a lyukát ilyen keményen megrúgják. Mindenesetre jól megültem a csizmaorrát, és ő ki is használta, hogy ismét felrúghat, mert nevetett, amikor látta, hogy jól pályára állított. Nyögdécselve álltam talpra, összeszorítottam két kézzel a fenekemet, majd felkészültem az utolsó rúgásra, amit fülem hallatára beszéltek meg, és a lehetőség ismét az intézőnek kedvezett.

Alig volt türelme, hogy ismét szétfeszítsem a seggem, máris megrúgott. Éreztem, hogy előretántorodom, és szinte szűköltem a fájdalomtól. Ritkán részesültem ilyen büntetésben, és reméltem, hogy mostanában nem is kerül rá sor. Mindenesetre amikor megkaptam a parancsot az öltözésre, megkönnyebbülten vettem vissza ruháimat, és közben meghallottam a két férfi beszélgetését.

Az újonnan érkezett megkérdezte az intézőt, hogy elszállt-e már a mérge, mire ő azt felelte, hogy még mindig elég ideges. Erre a másik elgondolkozva nézegette, majd megkérdezte, hogy mit szólna egy kis bothoz.

Folyt. köv.