Középkori történet

Középkori történet

(kitalált történet fiktív szereplőkkel és helyszínekkel)

Voltaképpen a papneveldében kezdődött, idestova bő három évtizede. Akkortájt ismerkedtem meg a pálcával és a bottal, mert gyóntatónk üdvösnek találta, ha az imádságok és liturgiák között nem hanyagoljuk el a bűnhődést sem. Hiszen a szentgyónásnak hála, naprakész volt kisebb-nagyobb vétkeinkből. Leggyakrabban az onanizálás bűnébe estünk, hiszen ifjakként folyvást megpróbált az Úr, és ritkán sikerült ellenállni ilyen jellegű késztetéseinknek. Magányos celláinkban vagy a közös hálóteremben éjszakánként gyakran tévedt a kezünk a takaró alá. Így a vasárnapi szentgyónás alkalmával, amikor pironkodva vallottuk meg, hogy ismét gyengék voltunk, a lelkiatya kirótta ránk a büntetést, pálca vagy bot formájában, és a mennyiséget is meghatározta. A büntetést a következő vasárnapig kellett megkapnunk, és bár az önsanyargatás is része volt napjainknak, mely koplalás és hideg vízben mosakodás formájában nyilvánult meg, mégis voltak közöttünk nagyobb darab, durva testű parasztfiúk, akiket falujuk adó formájában engedett át az anyaszentegyháznak, őket gyakorta ítélték botbüntetésre.

A koplalás alól is igyekeztünk kibújni, és gyakran rejtegettünk élelmiszertartalékokat, hiszen a böjtös étrendet még a legaszkétikusabb alkatú ifjak is kevesellték. Azonban a takaró alatt titkon befalt ételeknek következménye lett, egyrészt illetlenül hízásnak indultak közülünk néhányan, másrészt azok, akik kimaradtak a titkos ételorgiákból, beárultak az apátnak.

Az apát nem vesződött nyomozással, hogy ki fal titkon és ki nem a növendékek közül. Le kellett vetni csuhánkat, és alaposan szemügyre vette mezítelen testünket. Mire húsz-harminc fiatal mustrájával végzett, már biztos volt a dolgában. Rámutatott a kövérkésebbekre sorban egymás után, és kimondta az ítéletet: huszonöt botütés.

Nem számolhatok be arról, hogy használt-e a büntetés, hiszen újra és újra bűnbe estünk, hol a falánkság, hol a testiség ördöge győzedelmeskedett felettünk.

Mire kikerültem a papneveldéből, már több tucatszor hozta úgy a szükség, hogy meg kellett látogatnom a deresszobát, ahol pálcával vagy bottal igyekeztek belőlem kiűzni a kísértés ördögét. Nem állítom, hogy hozzászoktam, mert ehhez nem lehet hozzászokni, de úgy hozta a sors, hogy ahány faluban szolgáltam az Urat, majdnem mindenütt elveretett a földesúr.

Tíz van tizenkét falunak voltam papja az elmúlt három évtizedben, és ötvenes éveim közepére már másfél éve szolgáltam a lakók üdvösségére. Mivel gyakran a földesúr asztalánál ettem, így ott kellett szembesülnöm azzal, hogy egy nem tetsző prédikáció vagy nem eléggé felmagasztalt uraság miatt a bőséges étkezés délutánja számomra a deresen folytatódott.

A mai nap sem különbözött ezektől a lakomáktól. Már korábban értesültem arról, hogy az uraság szerint túlságosan összecsapott volt a szentbeszéd, és sokkal részletesebben kellett volna a pokol és mennyország közötti különbséget szemléltetnem, így számítottam arra, hogy megint meg fog csapatni.

Így is történt. Miután a népes vendégsereg, mely főként férfiakból állt, hiszen az őszi vadászatokra hívta meg őket urunk, a lakoma vége felé egymásra ürítették a kupákat, a földesúr kihirdette a verdiktet: még sötétedés előtt méressek ötvenet az ülepemre.

Ahogy az illem megkívánta, hálásan megköszöntem a büntetést, egyben ígéretet tettem arra, hogy jobban kidolgozom a prédikációimat, majd elnézést kértem az asztaltársaságtól, és elindultam a büntetésem helyszínére, az udvar távolabbi végében felállított deres felé.

Nem kellett sokáig várnom reverendám ujjaiba dugott kezekkel, mert hamarosan feltűnt egy poroszló, és megkérdezte, hogy mi okból várakozom a deres közelében. Azt feleltem neki, hogy urunk kegyeskedett ideküldeni, miután eljött az ideje, hogy ötven botütéssel illessék azt a felemet, amin ülni szoktam.

Nevetett, és valami olyasmit felelt, hogy igazi csemege lesz számára a sok ernyedt, sovány fenék után egy ilyen hájasat kiporolni, mint az enyém. Nagyot nyeltem, de nem feleltem erre, hiszen magam is tisztában voltam azzal, hogy egyre nehezebben ér át a szíj, amikor deresre húznak.

A deres egyszerű, lakkozott fából készült alkalmatosság volt, öltájon lószőrrel degeszre tömött párna szolgálta a fenék kidomborítását. A poroszló intett, hogy vetkőzzek le és vegyem fel a pózt, majd a közeli tömlöcsor ajtaját belökve eltűnt, hogy botot válasszon nekem.

Mélyet sóhajtottam, és levettem reverendámat. A nyári hőségre való tekintettel nem viseltem alatta semmit. Bár már alkonyodott, mégsem hűlt le a levegő. Elmondtam ez rövid imát, melyben megköszöntem a mennyei atyának, hogy ilyen kellemes hőmérsékletet biztosít a büntetésemhez, majd nehézkesen feltérdeltem a deresre, és az ölem alá igazítva a feszes párnát, végighasaltam a deresen.

Reverendámat a közeli padra tettem, amely ülőalkalmatosság azért volt ott elhelyezve, hogyha valaki végignézné a botozást, vagy megvárná az elvert férfit, hogy utána segítsen neki felöltözni, majd elhagynia megpróbáltatásai színhelyét. Ezúttal a pad üres volt, reméltem, hogy így is marad.

Amíg vártam a poroszlót, hátranyúltam, és két kézzel dörzsölgettem a fenekemet. A férfi nem túlzott, valóban kezdtem túlzottan elhájasodni. Felidéztem, hogy már a papneveldében hányszor kaptam büntetést hízékonyságom miatt, és most megint hasalhatok, ezúttal egy prédikáció miatt, amely nem aratott osztatlan tetszés az úrnál.

Ekkor egy hangot hallottam magam mögül, és riadtan hátrasandítottam. Egy pór állt a lábamnál, kezében egy makk nagyságú magot tartott, melyet előszeretettel használtak botozás közben a hozzá hasonló parasztok, és most felmutatta nekem, hogy kérem-e. Még sosem csapattam meg magam maggal, de a gyónásokból és innen-onnan fülembe jutott jó hatása. Segít ellazulni a procedúra alatt, és többen is pironkodva vallották be, hogy meghozta a kedvüket a bothoz.

A férfi azt kérdezte, hogy kérek-e magot. Zavartan feleltem, hogy segít nekem a jó isten elviselni a verést, erre vállat vont, és ellépett a deres mellől. Nagyot nyeltem, és utánaszóltam, hogy várjon. Visszafordult, és elvigyorodott. Én pedig szégyenkezve húztam szét a fenekemet, ha már úgyis ott volt a két kezem, és mélyet lélegezve vártam, hogy megnyomjon.

A férfi nem sokat teketóriázott. Odaillesztette a magot, megvárta, míg a záróizmaim kissé ellazulnak, majd ujja határozott nyomásával csak úgy szárazon felnyomta nekem. Az egész nem tartott tovább néhány másodpercnél. Inkább csak a meglepetéstől nyögtem fel, mint a fájdalomtól, mert a felhelyezés inkább csak kellemetlen volt, valódi fájdalmat nem okozott. Még gondosan rányomott egyszer-kétszer, majd kihúzta ujját, és megjegyezte, hogy most össze kell szorítanom a kezeimmel a fenekemet, nehogy kijöjjön a mag. Megtettem, mire ő odébb lépett, és letelepedett a közelben lévő padra. Nem bántam volna, ha csak belőle áll a nézőközönségem.

A poroszló éppen visszaért, és meglátta, hogy a fenekemet markolászom. Elvettem a kezem, és ő gyakorlott mozdulatokkal becsatolta a szíjakat. Aztán rápaskolt kitolt fenekemre, majd arcom elé tartotta a botot. Futó csókkal illettem, ahogyan az én kezemet szokták a körmeneten a hívők.

Néhányszor megérintette a férfihüvelykujjnyi vastag bottal a fenekemet, mielőtt elkezdte volna. Furcsa folyamatok játszódtak le bennem. Annak ellenére, hogy tisztában voltam azzal, hogy hamarosan ötvenet vágnak rám, mégis valami bizonytalan vágy erősödött bennem, melytől kívánni kezdtem az ütleget.

Minden eddigi alkalommal, amikor deresre húztak, meglehetősen férfiatlanul, hangosan jajveszékeltem, könyörögtem az összes szentekhez, hogy kibírjam, felpanaszoltam a poroszlónak, hogy mennyire meggyötör a bottal, ám most már a bot érintgetésétől merevedésem lett. Szégyenemben lehajtottam a fejem.

A poroszló végre elkezdte a munkáját. Könnyedén lecsapott puha fenekemre, és szokásomtól eltérően csak egy elégedett nyögéssel nyugtáztam. Mivel már voltak tapasztalatai velem, így meglepődött. Csak harmadik-negyedik ütés után jegyezte meg, hogy ezúttal mintha jobban bírnám. Valami olyat feleltem neki, hogy a dicséret őt illeti, mert remekül forgatja a botot.

Gúnyosan felnevetett, nevetéséből kiéreztem, hogy nem hisz nekem, hiszen annyiszor jajgattam már a deresen, hogy biztos abban, hogy ezúttal sem lesz másképp. Ám a mag igenis működött! Újra és újra hálásan nyögtem a bottól, ahogy egyre többször kínált meg vele a poroszló.

Felidéztem a gyónásokkor hallott történeteket, melyekben fiatalabb és idősebb jobbágyok idézték fel, hogy maggal a fenéklyukban sokkal jobban viselték a botbüntetést. Kevesen számoltak be arról, hogy kinyomták botozás közben, de ők hozzátették, hogy olyankor megkérik a poroszlót, hogy nyomja vissza nekik. Egy-két kivétellel mind megtették, még ha nem is hittek a mag hatásában. Még olyan vallomás is eszembe jutott, miközben férfiasan nyögdécseltem, hogy valakit jobban megviselt a mag felhelyezése, mint az utána kapott huszonöt. Szó szerint azt mondta, hogy miután megkapta magot, már szinte fütyörészett botozás közben.

Itt azért még nem tartottam, de azért meglehetősen ízlett a bot, a poroszló kérdésére elismertem, hogy ritka jó botozásban van részem. Titkon büszke voltam a seggemre, amely terebélyességével és puhaságával lehetővé teszi, hogy alaposan megcsapassam. Elvégre attól, hogy jó sorsom egészen a papi szószékig repített, azért mégsem hanyagolhatom el ezen testrészemet, melyet a mennyei atya kijelölt a büntetésre.

A poroszló tekintetbe vette, hogy ötvenes éveimben járok, hogy van már tapasztalatom a deresen, és azt is, hogy ha jól végzi munkáját, akkor legközelebb sokkal jobban odafigyelek, hogy ne essek újra abba a vétekbe, amiért most botot kell kapnom. Keményen alámvágott, és figyelte reakcióimat. Két kézzel kapaszkodtam a deres lábaiba, és egyre kínosabban nyögtem, mert kezdett múlni a mag hatása. Magamban imádkoztam, hogy tartson ki végig, hangosan azonban csak annyit jegyeztem meg, hogy talán már a vége felé járunk.

A poroszló azt felelte, hogy alig tucatnyi maradt a nekem rendelt ötvenből, és kifejezte abbéli kívánságát, hogy ezután is férfiasan fogom nyögni a botot. Magam is ebben reménykedtem. Eddig még nem jajgattam, és nem emlegettem fel a szenteket sem, ahogyan eddig viselkedtem a deresen.

Voltaképpen világéletemben berzenkedtem a botozástól, és visszaemlékezve a bő három évtizedre, amikor részem volt benne, már a deres látványa is megriasztott. Most azonban először éreztem úgy, hogy megértem azt a kort, amikor már nem gyáva, könyörgő áldozatként, hanem társként hasalok a deresen, és segítem a poroszlót abban, hogy alaposan megkapjam a magamét.

Kértem, hogy lejjebb, a lyukam fölötti részt még jobban dolgozza meg, mert érzéseim szerint oda még nem kaptam eleget. Akkor is úgy éreztem, hogy szinte már az egész fenekem lángolt a fájdalomtól, és máskor el se tudtam különíteni a fájdalmat, különösen a botozás vége felé.

Így a kívánt helyre is kaptam néhány jól célzott ütést, és ettől büszkén éreztem, hogy igazi társa vagyok a közös cél elérésében a poroszlónak, hiszen mindkettőnk beleadja a legjobb tudását abba, hogy keményen meg legyek botozva.

Szinte felriadtam, amikor a poroszló kijelentette, hogy bevágta mind az ötvenet, és hogy remekül néz ki a seggem a lángoló, vörös hurkákkal. Már a nyomokból is látszik, hogy nem rángattam, mert szépen sorakoznak az ütések nyomai. Elégedetten sóhajtottam fel, és míg kioldozott, megköszöntem a munkáját.

Miközben nehézkesen szuszogva felkecmeregtem a deresről, és bizonytalan léptekkel a csuhám felé léptem, hogy elfedjem meztelenségemet, megkérdezte, hogy jólesett-e a bot. Ezt a kérdést gyakorta hallottam, miközben talpra küzdöttem testemet, de eddig csak grimasszal, vagy kesernyés sóhajjal feleltem rá. Most azonban összeszedtem néhány olyan szót, amelyek az én számból aligha hallatszottak őszintén, és méltattam munkáját, megjegyezve, hogy úgy érzem, elsőrangú botozásban részesültem. Főleg az elején az első tíz-tizenöt bot meglepően ízlett a faromnak, és már akkor felötlött bennem, hogy amennyiben ismét hasalnom kell, ez a bot kiválóan alkalmas arra, hogy móresre tanítson.

A poroszló egy kupa vizet nyújtott, mert mire ennek a beszédnek a végére értem, kiszáradt a szám is. Azután elvitte a kupát és a botot, de nem sokáig maradt távol.

A jobbágy, aki annyi idős lehetett, mint én, a markát nyújtotta, hogy visszakérje a magot. Leguggoltam, és néhány nyomással sikerült is napvilágra erőlködnöm. Amint a tenyerébe pottyant, a közeli itatóvályúhoz lépett, és vizet markolva bele tisztára mosta, majd visszatért a dereshez. Addigra már felöltöttem csuhámat és igazgattam, mert hozzátapadt a fenekemhez.

Letette a féltett magot a padra, majd vetkőzni kezdett. Ujjasától, gyolcsnadrágjától megszabadulva bocskorát is kioldotta, és mást nem is viselt. Kedvtelve legeltettem tekintetem a testén. Izmos, bár kissé szögletes mozgású, barna bőrű férfi volt. Most felkapta a magot, és az időközben verítékemtől megszáradt dereshez lépett.

A poroszló éppen ekkor lépett ki a tömlöcsorhoz vezető udvari ajtón, kezében egy másik botot hozott. Éppen akkor ért oda a dereshez, amikor a meztelen férfi elhelyezkedett a deresen hason, és a szőrpárnát igazgatta az öle alá. Mielőtt deresre húzatta volna magát, hátranyúlt, és kitolt feneke vágásába illesztette a magot, majd két kézzel megmarkolta a deres lábait.

Miután végzett a bokái lebéklyózásával, a poroszló a derekán átívelő szíjat csatolta be, amikor észrevette a magot a fenékvágatban. Ujjával kikotorta, majd felmutatta a hátrasandító férfinak, aki bólintott. A poroszló, bár megjegyezte, hogy nem hisz ilyen hókuszpókuszokban, mégis egyik kezének ujjaival szétfeszítette a feneket, majd a lyukhoz illesztette a magot. Mindenféle ceremónia nélkül, szárazon nyomta középső ujjával a fintorgó férfi fenéklyukának mélyébe, és miután ezzel megvolt, utána fejezte be a deresre húzást. Kapott egy futó kézcsókot a mag felnyomásáért, és láttam a hasaló férfi arcán a megkönnyebbülést.

A következő percben már meg is történt a heves bemutatkozása a botnak a deresre húzott férfi petyhüdt fenekén. Nem volt feszes, inkább puha fara volt, jóval kisebb az enyémnél, de azért formás. Felhorkant az üdvözlő botütésre, és vállai megfeszültek.

A poroszló kemény ütésekkel büntette, amitől furcsa, nyüszítő hangon nyöszörgött. Még nem hallottam botozást ilyen hanggal kísérni, és ettől megtorpantam, vártam, hogy hátha változik a hang. Így is lett. A férfi igyekezett nyögésekre váltani, ahogy elvárták egy ilyen korú férfitól, aki éppen botot kap a fenekére. Nagyokat nyögött, arca meg-megrándult, barna kezei fehérülésig szorították a deres lábait.

Elhúztam a számat, amikor kiderült, hogy csak egy könnyű huszonötre hasalta meg a derest, és a poroszló javaslatára egyezett csak bele, hogy még tízzel megrepetáztassák. Újra nyüszítő hangokat adott ki, és mélyeket lélegzett, a plusz tízet már nehezebben bírta, arra gondoltam, hogy múlik a mag hatása.

Mire az utolsót is megkapta, igencsak elfáradt. A poroszlótól is elnézést kért, hogy ilyen rosszul bírta ma a botot, és azzal magyarázta, hogy reggel még nem gondolta, hogy délután még deresre kerül. Mindazonáltal elégedett azzal, amit kapott, és hozzátette, hogy valóban szüksége volt rá, hogy megcsapják. Úgy érzi, hasznára válik, végül megköszönte a poroszlónak a verést.

A poroszló azt felelte, hogy maga is úgy ítéli meg, hogy alaposan megbűnhődött, és amennyiben mégsem, akkor legközelebb újra szüksége lesz a magra, ha újramegint meg kell hasalnia a derest.

Már nem vártam meg, míg felkel, és azt sem, hogy kinyomja a magot. Eddigre már összeszedtem magam annyira, hogy visszatérjek a parókiára, ahol hideg vizes borogatással tudom hűteni seggemet.

Vége