Erika és Ádám - 21. rész

- Elkezdjük a strandszezonra a nevelésed.

- Hajolj az asztalra!

Ádám egy vastagabb pálcát vett kezébe, miután Erika kezeit a háta mögé, a lábait pedig széles terpeszben az asztal lábaihoz kötözte.

- Huszonötöt fogsz kapni. Jó erőseket.

- Ha felegyenesedsz, akkor az a pálca nem számít és újra megkapod. Ha nem köszönöd meg, mielőtt jön az új ütés, akkor is. És ha háromszor hibázol, újrakezdjük a huszonötöt. Akár többször is. Hidd el, jobban jársz, ha már az elejétől megpróbálod teljesíteni.

Erika megszeppenve hallgatta. Vonzotta a kihívás, hogy mindig többet bírjon egy kicsivel, de ilyenben még nem volt része. Eddig ő számolhatott. Nem pedig Ádám. Ő diktálhatta a tempót. Hogy mennyire bírja. Mikor kéri a következőt. Ádám soha nem sürgette. Megvárta vele és csak akkor adott. Igaz, olyankor mindig, újra és újra elég nagyot.

De most más lesz. Ádám diktálja az ütemet. Nem lesznek közte szünetek. Egymásba ér, egymásra rakódik a fájdalom. Fokozódik, addig, amikor már nem bírom - gondolta magában és teljesen elbizonytalanodott. Mi lesz, ha kudarcot vall? Mit fog hozzá szólni Ádám? Mi lesz, ha így már nem lesz elég jó neki?

- Ne félj, kapsz segítséget - vigasztalta a férfi. Mintha csak meghallotta volna a gondolatait…

Azzal felhúzta a lányt az asztalról a hajánál fogva, épp csak annyira, hogy ráerősítse a legerősebb, láncos csipeszpárt a mellbimbóira. A láncot előrehúzta, hogy lelógjon az asztalról és ráhelyezett egy közepes súlyt.

- Így ni! Most már nemcsak a fenekedet érö fájdalomra fogsz koncentrálni. Máris jobb, nem? - vigyorodott el, miközben Erikának fogalma se volt, hogy mit kéne ilyenkor válaszolni.

De már jött is az útmutatás:

- Nem kell most semmit csinálnod. Nem kell számolnod. Csak maradj készséges. Tartsd a pozíciód és ne emelkedj fel.

- Csak ennyi a dolgod. És hogy azonnal megköszönd, jó hangosan, még mielőtt jön az újabb pálca. Ha én vagyok a gyorsabb, tudod, akkor az az ütés nem számított. Annyival megtoldjuk. És ha háromszor hibázol, azt a feneked bánja, mert akkor elölről kezdjük a számolást, egytől. És hidd el, nem lesz finomabb a második sorozat. Sőt…

- Felkészültél?

Erika bólintott.

- Nem hallom!

- Igen, Uram. Kezdhetjük.

Ádám fogta a pálcát, kétszer megsuhogtatta és lesújtott. Hatalmasat csapott.

- Egy! - kezdte a számolást rutinból Erika. Köszönöm, Uram.

- Ezt elrontottad. Nem kellett volna számolnod. Újra!

Erika felnyögött. Még el sem kezdték, máris hibázott.

A pálca azonnal, még az előzőnél is élesebben lesújtott.

Most nem rontotta el. Nem ronthatta el. Nagyon vigyázott.

- Köszönöm, Uram! - mondta ki hangosan és máris kapta a következőt. Egy hatalmasat. Szinte beleremegett a ház is, akkorát csattant.

- Aúúú… Köszönöm, Uram.

- Ezt most elnéztem, de még egy ilyen ne legyen. Ne halljak mást, mint hogy megköszönöd, különben elölről kezdjük és azt igencsak megkeserülöd.

Erika nem tudta, hogy rámondhatja-e az igent, ezért inkább ezt is csak megköszönte. Nem látta, ahogy Ádám a háta mögött elmosolyodott.

- Látom, ha lassan is, de tanulsz.

Újra megsuhogtatta a pálcát és hatalmas ütést adott.

- Köszönöm, Uram - nyögte Erika. Teljesen eltorzult a hangja.

Innentől átmentek automatikusba. Ádám ütött, pontosan, célozva, mindig jó nagyot, Erika pedig megköszönte, ahogy csak tudta. Egyre sűrűbben sorakoztak a fenekén a lilásfekete hurkák, az élénk piros foltok, a sötétvörös csíkok. Ádám kedvére gyönyörködött a látványban és tudta, hogy ez este és másnap reggel is tetszeni fog neki. Ahogyan az is, ahogy a lány minden bizonnyal majd pipiskedve, alig-alig, csak félfenékkel fog tudni az étkezésekhez leülni. El is viszi őt este valahova vacsorázni.

Ez felszította benne a vágyat és új erőt adott neki. Még keményebben fenekelte. Nem törődött a sikításaival. Sírjon csak, hadd könnyezzen... Hiszen mazochista a kis szuka, a saját bevallása szerint. Na meg az eddigi tapasztalatok alapján is… Nézzük csak akkor, hogy mennyit is bír.

Keményen fogta a kezébe a pálcát. Vajon kibírja a lány végig? Mekkorát adjak neki? Meddig fokozhatom a fájdalmát? Próbáljuk ki….

És folytatta, szünetek nélkül, bár egy picit belassítva, de egyre nagyobb ütésekkel. Aztán egy picit begyorsított. Aztán még ráerősített. Játszott. Kíváncsi volt, hogy ezt is bírja-e még Erika. Alig-alig, de bírta. A hangján már hallatszott, hogy közel jár ahhoz, hogy feladja. De Ádám nem bánta.

Közben elhagyták a huszonötöt. Ádám nem szólt semmit, csak folytatta. Gondolta, ezt is kipróbálja. Elmennek harmincig. Harmincötig is talán. Ameddig megy. Hiszen mindennél jobban szerették a pálcát mind a ketten. Ez volt a kedvenc eszközük. A kedvenc hobbijuk, És a kedvenc közös időtöltésük. A legkedvesebb tevékenységük, együtt.

Ha lehet, most egy picikét még nagyobbakat ütött. Fokozta a hatást. Míg el nem jutott oda, ahol már nem lett volna értelme többnek. Sem erősebbnek. Ott abbahagyta.

- Negyvennyolc pálca. Ügyes voltál. Kiálltad a próbát.

Odament Erikához, megsimogatta csapzottra izzadt haját.

- Tudod, hogy miért pont ennyit kaptál?

- Nem tudom, Uram.

- Hát mit mondtál nekem? Gondolkozz… Még decemberben, amikor meglátogattál. Otthon.

Erika emlékezett és keskeny mosolyra húzta száját. Könnyekkel borított arcán egy halovány napsugár.

- Azt mondtam, hogy nyolc kockát szeretnék majd.

- Pontosan. Na látod. Akkor most megkaptad. Megkaphattad.

Legalábbis először. Ez a játék még kockák nélkül is jó móka. Kíváncsi vagyok, mennyit bírsz valójában. Ma estig már pihenhetsz, nem bántalak.

De aztán innen folytatjuk majd. Ugyanezt, ugyanígy, mostantól rendszeresen, három-négynaponta. Lehet, hogy kelleni is fog egy-két új, tartalék pálca. Ne ezen múljon a folytatás, a kiképzésed, ha véletlenül eltörném rajtad...

(folyt. köv.)