Krisztián esete 1.rész

Krisztián a hideg padlón fekszik, arcát a faparloment nyomja, míg a keze még mindig remegve próbálja elrejteni a nadrágja alatt. A levegőt a veríték és a félelem szaga tölti be, miközben a lélegzete egyre gyorsul. A teste feszül, mintha bármely pillanatban elmenekülne, de a lába nem engedelmeskedik. A nő, aki fölötte áll, magabiztosan néz le rá, a sarkantyúja hegyét a mellkasába nyomva. A szemeiben hideg elégedettség villan, miközben a szája sarkán gúnyos mosoly jelent meg. A hangja suttogásra csökkent, de a szavai olyan súlyosak, mint a vas.

„Úgy tűnik, Krisztián, ma este te leszel az én játékszerem,” suttogja, és a hangja úgy csiklandozza a fülét, mint egy hideg kés. A kezével megmarkolja a nadrágja derékrészét, és egy erős rántással a földre húzza. A nadrág és az alsónadrág egyaránt a bokájánál fekszenek, felfedve a merev, reszkető tagját. A nő lehajol, és a hosszú, vörös körmeivel megérinti a húsát. A mozdulat olyan, mint egy villámcsapás, amely átjárja Krisztián egész testét.

„Úgy látszik, már most is készen állsz rám,” jegyzi meg, és a hangjában gúny és elégedettség vegyesen érződik. Krisztián a száját nyitja, hogy valamit mondjon, de a hangja elakad. „Kérlek, ne,” nyögi végül, de a szavai reménytelenül gyengék. A nő azonban nem törődik a könyörgéssel. A kezével megmarkolja Krisztián haját, és erősen hátrahúzza a fejét, kényszerítve, hogy nézzen rá.

„Ma este te vagy az, aki engedelmeskedik,” suttogja, és a szemei mélyén egy hideg parancsolat villan. A másik kezével megmarkolja a nadrágja cipzárját, és lassan lehúzza. Krisztián szeme előtt megjelenik a merev, hatalmas tagja, amely most már könyörtelenül követeli a figyelmét. A levegőt a vágy és a félelem szaga tölti be, miközben a nő közelebb hajol.

„Nyisd ki a szád,” parancsol, és Krisztián, mint egy engedelmes kutya, engedelmeskedik. A száját nyitva veszi a húsát, és érzi, ahogy a nyelve megérinti a merevségét. A nő a fejét fogva, és elkezd mozogni, lassan, de határozottan, miközben a szájába tolja magát. Krisztián torkát kitölti a tag, és a szeme könnyekbe borul, de nem mer abbahagyni.

„Jó fiú vagy,” mormolja a nő, miközben a keze Krisztián haját markolja, és egyre erősebben nyomja a fejét. Krisztián érzi, ahogy a teste megfeszül, és a veríték folyik le a homlokán. A nő azonban nem áll meg. „Most fordulj át, és mutasd meg nekem azt a szép segged,” parancsol, és Krisztián, még mindig reszketve, engedelmeskedik.

A térdére dől, és érzi, ahogy a hideg padló érintkezik a bőrével. A nő a kezeivel megsimogatja a fenekét, majd hirtelen erősen megcsapja. A hangja és a fájdalom egyaránt megdöbbent, de Krisztián csak nyöszörög, és várja, hogy mi következik. A nő a tagját markolja, és Krisztián fenekéhez vezeti.

„Készülj fel,” suttogja, és Krisztián érzi, ahogy a hegyét a repedéséhez nyomja. Majd hirtelen, erősen beléd tolja magát. Krisztián hangja elakad a fájdalomtól, de a nő nem áll meg. „Úgy tűnik, még mindig szűk vagy,” jegyzi meg, miközben elkezd mozogni, egyre gyorsabban, egyre erősebben.

Krisztián teste remeg, és a veríték folyik le a homlokán, miközben a fájdalom és a megalázottság egyaránt elárasztja. A nő azonban nem törődik a szenvedésével. A kezével megmarkolja Krisztián derekát, és még mélyebbre tolja magát, miközben a szája sarkán gúnyos mosoly jelent meg.

„Kiálts, Krisztián, hadd halljam, hogy mennyire élvezed,” parancsol, és Krisztián, még mindig fájdalomtól eltorzult arccal, csak nyöszörög. A nő azonban nem áll meg. A mozgása egyre vadabbá válik, és Krisztián érzi, ahogy a teste belülről éget.

Végül, hirtelen, a nő is eléri a csúcspontot, és Krisztián érzi, ahogy a forró folyadék belé ömlik. A nő hangja elhal, és csak a nehéz lélegzete hallatszik, miközben még mindig belé van temetve. Amikor kihúzza magát, Krisztián csak ott fekszik, a teste remeg, és a szeme könnyekbe borul.

„Jó volt, Krisztián, de most már mehetsz,” mondja a nő, miközben a nadrágja cipzárját behúzza. Krisztián lassan feláll, és érzi, ahogy a testén a veríték és a megalázottság nyoma marad. A szemét lesüti, és csendben távozik, miközben a fejében csak egy gondolat kering: Miért engedtem, hogy ez megtörténjen?

Az ajtó mögött, miközben a lélegzete lassan rendeződik, Krisztián érzi, ahogy a szíve dobbanása lassul. A teste még mindig remeg, de most már nem a fájdalomtól, hanem a belső ürességtől. A szemét bezárja, és egy pillanatra megáll az idő. Vajon valaha is fogom tudni elfelejteni ezt a éjszakát? – kérdi magától, miközben a sötétben a lélegzete felhőként emelkedik a levegőbe, és lassan elenyészik, mint az emlékek, amelyeket most már soha többé nem fog tudni elűzni.

Folyt.köv.