Erika és Ádám - Ismerkedés 1. rész: Válaszúton

"And I know just where to touch you

And I know just what to prove"

Becsöngetett.

Volt ideje az úton gondolkozni. De nem akart gondolkozni. Nem gondolkozni akart. Hanem érezni…

Egyszer már találkoztak itt, Ádám lakásán és az fantasztikusra sikeredett. Álom-fenekelés… Most se várt kevesebbet. Csak szeretett volna mellé mást is. Szopást. Szopatást. Szexet. Intimitást.

Az első találkozás másnapján, még nyomokkal, gondolkozás nélkül visszament volna. Vissza, ugyanabba az extázisba. Másnap is és harmadnap is. Aztán… vágyakozás. Távolság. Átbeszélgetett esték, éjszakák. Forró hangulatú éjszakák. És kihagyott napok, esték, amikor a hiány szinte fizikailag karcolta fel a fájdalmát. Eddigi élete összes megválaszolatlan emailjét, az összes hűtlenséget, az összes elhallgatást. Az összes árulást. Az összes álom összetörését. Az összes fájdalmas szakítást.

Nem tudta, hányadán áll. Ez vajon az az Ádám, akit 16 éves korában ismert meg és ugyanolyan jó beszélgetőpartner, érdekes és vicces? Vagy egy pixie-s pasi, akinek soha egyetlen szavát nem szabad elhinni?

Tudta, hogy anno, 16 évesen tetszett neki. Vajon ha most meglátja ruha nélkül, nem fog hatalmasat csalódni? És hanyatt-homlok elmenekülni? Ha nem is szó szerint... Nem ő maga, csak a teste, a gondolatai... a közös jövőjükről szőtt halvány lehetőségek esélyei... és a mély vonzás ezek mélyén... hogy lehet ennyire, ENNYIRE jó valakivel már csak beszélgetni is? Kész pánik, mert tudom, ha kedves, ha így néz, ha igy néz rám, ha ezt csinálja velem és ha így nyúl hozzám... félekfélekfélek, hogy túlságosan fogom akarni... és igen, ez esélyes, hogy be fog következni. Bele fogok... kóstolni, és utána merőkanállal akarom majd ugyanezt, újra és újra enni. Újra és újra az övé lenni és mindent, amit csak akar(t valaha), megtenni...

Ebben a korban már - jó esetben - az ember önmagát adja, nem akar hazudni. És a legkevésbé sem érdemes hazudni valakinek, aki lehet, hogy az összes titkos vágyát teljesiti. De nem hazugság a ruha, a smink, a behúzott has, a tükörben az előnyösebb profil? Miért érzi azt, hogy megbízhat benne, hogy ezeket mind leteheti? Leteheti vajon? Leteheti bármelyik nő bármelyik férfi előtt bármelyik éjszakán, ha meg akarja őrizni a találkozás izgalmát?

És vajon nem fog-e végül hatalmasat csalódni ő maga, ha nem látja Ádám szemében az elismerést?

- Vajon akar engem? Vajon engem akar? Tényleg?

- Vajon az én pirosra vert fenekemet akarja birtokolni, csak az enyémet?

Ezeken mind gondolkozhatott volna, de nem gondolkozott. Akkor nem. Akkor még nem. Csak becsöngetett.

Ez most nem az első, bátor találkozás attitűdje volt. Megjelent benne a vonzódás. A vágy a test, a testiség, az érintés iránt. Ez mondjuk 99%-ban egy kiadós szájbaélvezés képében jelent meg a kis buksi fejében, de mit tehetett? Ez volt, amire vágyott. Ez volt, amit meg akart adni. Ez volt, amit kapni akart és persze, pálcát is, hajkefét is meg a tenyerét is, hmmm, az ő forró és érezhető tenyerét.. de végre egy igazi befejezést is.

Felmentek. Egy kicsit beszélgettek. Aztán belekezdtek…

És más volt, mint a múltkor. Testi fáradtság, persze, de az az előző alkalommal is volt. Már elmúltak a nyomok. Mégis, egy helyen megjelent egy egyáltalán nem szexi fájdalom. Mint amikor valaki leesik a lépcsőn, brutálisan összetöri magát, kék-zöld foltok, aztán pár nap múlva nekimegy a szekrény sarkának és beüti ugyanott. Ez nem a jófajta fájdalom. Nem a bőrfelszíni, csattanós, csípős és izgi. Mélyebb, tompa és valahogy veszélyesnek tűnt. Maradandónak. Félelmet keltett. Távolságot hozott. Megütközést. Nem értették. És mire észrevették, már el is rontotta a hangulatot.

Mással próbálkoztak. Valami kevésbé hagyományossal. Erika azt találta ki, hogy felkészül előre és minden tudását beveti. Egy nagy kosárral jött. Egy nagy kosár földi jóval. Hozott vietnami balzsamot, tavalyól maradt virgácsot, chilipelyhet és hűtőtáskában egy nagy zsák jeget. Arra gondolt, kipróbálja Ádámon, mi izgatja. Melyik kombináció. Végig a bőrén… az intim területein. A testnyílásainál… a testnyílásaiban… és még mélyebben is. Izgatta, hogy kiderítse, mit, hogyan, milyen mértékben és hogyan adagolva adhat neki. Végül is, ki akarta elégíteni. Ha nem hagyományosan, egy fincsi szopással, akkor jó lesz így is. Vagy legalábbis ideiglenesen megteszi. Aztán majd valahogy, ügyesen, egyszer úgyis ráveszi…

És Ádám… Ádám…

Ő is várta Erikát. A második találkozást. Egyáltalán nem értette, mi történik.

Különös kegy, hogy mindkettejüket érdekli a spanking. És az első találkozás… mmmmm… sokat ígérő volt. Talán túl sokat is. Talán nem is mondta, nem is fejezte ki eléggé, hogy mennyire megfelelt neki. Félig idegenek voltak még.

Most már kevésbé, hogy az elmúlt pár hetet átbeszélgették. Jobban megismerte. Megismerték egymás vágyait. És mégis… a valóság most választott magának egy másik sínpárt. Nem a közös, jól ismert, felépített álomként futott tovább.

A fenekelés sem. És most ez az elvárás, a szopatás…

Nem töltötte az elmúlt napokat tétlenül és minden patront ellőtt, minden akkumulátora lemerült. Vagy tán nem is ez volt a baj… Nem, valószínűleg nem. De pusztán akarásból még soha semmi jó nem született.

Megfordult Ádám fejében valami. Vagy inkább valaki. Kért Erikától pár perc türelmet. Átment a szomszédba és becsöngetett.

Áthívta a szomszédját, Zoltánt. Húszéves koruk óta ismerték egymást. Átmulattak már közösen jópár éjszakát.

Zoltán átjött és meglátta a térdeplő pózba kötözött lányt. Elővette a szempillantás alatt hatalmasra duzzadt, méretes faszát. Nem gondolkozott egy percet se. Megragadta a haját. És ráhúzta azt a nedves száját. De Ádam se volt rest, a fejénél fogta és csak tolta, tolta, tolta… tolta rá Zoltán kemény faszára. Újra és újra felnyársalta. Érezni akarta, ahogy Erika torkának ütközik, érezni és nézni akarta, ahogyan küszködik. Élvezni. Átérezni. Hátulról átölelni és vele lenni. Fejben, gondolatban és érzésben teljesen benne lenni. És megadni neki azt, amire vágyik. Egy kemény faszt a szájába. Vagy akár kettőt is majd, ha ő is beszállna. De nem most, nem még. Egyelőre teljesen megelégedett az irányítással, ahogy az öklendező, fuldokló lányt rá- és rátolta a barátja dákójára. Felnyársalta neki, odaadta, kiszolgálta. Felszolgálta. És működött, működött ez a hármas. Mindenki azt kapta, amit akart, vagy legalább olyasmit. Mindenkinek teljesült a vágya.

Évekig tudta volna élvezni a látványt, de inkább gondolt egyet és kezébe vette a pálcát. Nem gondolkozott, mi lesz, hatalmasatt csapott a pucér seggére. Felizgatta a fájdalomtól összeránduló test, úgyhogy a másik kezével magához nyúlt, miközben a pálcával újra és újra lesújtott. Gyönyörű tánc volt. Gyönyörű ének. Torokból elnyomott sikoltások, a csattanások, a rándulások. Bárcsak soha ne lenne vége.

- Bárcsak vége lenne már, bárcsak vége lenne! - gondolta Erika, de Zoltán jó sokáig bírta.

- Tényleg ezért jöttem ide? Tényleg ezt akartam? - már rég megbánta. De tudta, hogy ez benne volt a pakliban.

Vagy mégsem? Ti, kedves olvasók, ezt tényleg elhittétek? Mert ilyen nincs. Mese. Nem létezik ilyen szomszéd. Ki hívná át a barátját, hogy megossza vele a (barát)nőjét?

Nem, nem így végződött az este. Ezt a befejezést - most - egyikük sem kereste.

Egyébként is, ez egy olyan nap volt, egy olyan este, hogy szégyenében még a Hold is elbújt.

Csak a kérdések maradtak utána, amire nem jöttek válaszok.

De Erika meghallgatott másnap egy dalt, úgy százszor és megtalálta benne a megfelelő sort:

"And I'm never gonna tell you

Everything I gotta tell you

But I know I gotta give it a try"

Ééés:

"Everything I know well,

It's nothing 'til I give it to you"

Ádámnak pedig, akiben rendíthetetlenül bízott, ezeket a sorokat szánta:

"I know all the rules and

Then I know how to break 'em

And I always know the name of the game"

És persze, a romantikus énjének a következő két sor is tetszett volna Ádám szájából:

"But I don't know how to leave you

And I'll never let you fall" - de ki tudja még, mit hoz majd a jövő, mit oszt majd a Sors.

Mit hoz a harmadik találkozás. Ha lesz olyan, egyáltalán.

Újabb izgalmas kalandot? Vagy romantikát?

Erika elgondolkozott.

Lépjen egyet hátra most? Odahagyva ezt az édes bizsergetést és a sok jó, nagyon-nagyon jó beszélgetést?

Legyenek újra idegenek, ismeretlenek, akiket csak a pálca csattanása és ennek leírhatatlan izgalma köt össze?

Lehet egyáltalán még ilyen? Vele, akit már kívül-belül ismer?

Vagy legyen édes romantika, fokozatos ismerkedés, összhang, ami csodalatos és sokkal több hálószobai, mint valódi fenekelés? Aztán a hálószobaiból esetleg egy kicsit erősebb, meg még erősebb, meg még... és ha nem is a szerepek és az ismeretlenség izgalma, de számos csodás, új felfedezés? Az ujjaival... a testével... a bőrünkkel... a nyelvemmel... a pálcákkal... a segédeszközökkel... vagy nélkülük...

És igen, az erejével... a vágyaimmal... az övéivel... a közösekkel...

Az ő vágyaival, amikre először nemet mondtam... egészen odáig, amíg ki nem próbáltuk, amíg meg nem valósultak... vagy amíg el nem kezdtem fantáziálni róluk és már én, én is akartam...

És aztán kipróbáltuk... de messze nem mindent még... messze, messze, igen messzeség... hol vagy például most is, amikor ezeket írom, pedig helyette kettesben is beszélgethetnénk? Vajon egyáltalán akarod-e még?

És ha igen... vajon megfér-e egymás mellett egy kapcsolat és az izgalom? Az első, az ismeretlen, az "itt bármi megtörténhet" varázsos izgalma, amely mindkettőnket vonzott és vonz?

Vajon, ha mindkét út működhet, akkor merre menjenek? Vajon miért nem működhet mindkét út egyszerre?

Vagy mégis lehet? Elindulni az egyiken, de egy kicsit megőrizni/beépíteni a másikból is? Fel lehet ebből a kettőből is építeni közösen valamit? Vajon ez mennyire nehéz? Sikerült-e valaha, bárkinek is? És ha igen, akkor hogyan csinálta? Miért nem lehet erről egy kézikönyvet a polcról lekapni? Vagy a Wikipédián gyorsan elolvasni? Azon a sok-sok polcon és a világ összes könyvtárában, miért nincs erről semmi? Miért nekünk kell az utat törni? Kitalálni és megvalósítani? És vajon hajlandó leszel ehhez elég időt, energiát, türelmet biztosítani? Nemcsak a cselekvéssel együtt töltött időt, hanem a megelőző és a lezáró-kielemző beszélgetésekre is elég időt szánni? Megnyugtatni? Hogy újra biztonságban érezhessem magam ebben a helyzetben, pont úgy, mint először? Mert most nem érzem. És lesz elég odaadásod és türelmed kipuhatolni, megtapasztalni és megérezni, esetleg megkérdezni, hogy mi és hogyan jó nekem? Mert nem biztos, hogy tudod. Minden nő màs. Nem vagyok az exed. Egyik sem. (De ha nem érzem biztonságban, vagy tartósan nem érzem jól magam, akkor ez nagyon gyorsan bekövetkezhet.)

Vajon hogy lesz ez Ádámmal és Erikával? És hogy lesz velünk, ...-tal és ...-al?

Ha ők szeretnék, vajon menne nekik? És ha mi? A való életben is? Abból is, egymás életéböl is egy kis szeletet kapni? Miért sírok, ha erre gondolok, miért sírok ennyit...

Vajon mit szeretne Ádám?

Ez most a fő kérdés.

Mit szeretnél?

És vajon meddig érdekel ez engem még... ha nem vagy itt soha, amikor szükségem van Rád. Amikor szeretném.

Amikor szeretném... úúúgy szeretném... most még... vagy talán már nem, már mégsem... ha nem látom Rajtad a lelkesedést.

Tudom, lehet, hogy ez így túl sok. Túl hirtelen. Túl hamar, de... lehetne ebből a jóból, ebből a nagyon jóból kérni még egy kicsikét?

Tudom-tudom, türelem.

Ami majd rózsákat terem.

És a rózsáról eszembe jut... a hangod, ahogy azt mondod... hogy...

És ahogy én csak hallgatom, fejben jegyzetelve gyorsan, mert akkor, a második találkozás előtt még elképzelni sem tudom.

*** *** ***

(folyt. köv.)