Kálmán különös élete 1.rész

 Kálmán elgyötörten bandukolt hazafelé a munkából, viseltes aktatáskáját hóna alatt szorongatva. Ma is fárasztó napja volt. Gizike, a főosztályvezető szokás szerint agyondolgoztatta. Egész nap csak egy rövid ebédidő jutott neki, a munkaidő többi részében folyamatosan el volt látva feladattal. 

 Amikor pedig végre 5- öt ütött az óra és Kálmán indult volna hazafelé, a főnökasszony még a mosdót is kitakaríttatta vele. Ugyanis a takarítónő lebetegedett és hát ki másra is bízhatnának egy ilyen fontos műveletet?!

 Ahogy fáradtan baktatott a kihalt utcán, léptei magányos koppanásai ugyanúgy visszhangzottak a fülében, mint Gizike mai utolsó szavai:

-Ja, és Kálmán! Mielőtt lelépne, intézze el a WC-t. És ne úgy mint legutóbb! Reggel le fogom ellenőrizni. 

-Már megint én? A múltkor is amikor...

-Igen, maga! Ha nem vette volna észre, a többiek már hazamentek. Csak ketten vagyunk. Ugye nem gondolja, hogy majd én...???

-Nem, természetesen megcsinálom. - sóhajtott lemondóan.

-Helyes. Akkor majd zárjon be ha végzett és reggel időben jöjjön.

-Igen asszonyom, jó pihenést! - válaszolt Kálmán meghunyászkodva, amit Gizike egy hűvös biccentéssel viszonzott és elegánsan kivonult az irodából.

 Eképpen merengett hősünk a napi eseményeken és feltette magának a kérdést - immáron sokadjára - , hogy miért is tűri el ezeket a méltánytalanságokat a munkahelyen? Ráadásul otthon élete értelme várja, aki szintét eluralkodott az életén, már a kezdetektől fogva.

 Komor gondolatait hangos telefoncsörgéssel vegyülő, idegesítő rezgés szakította félbe. Mindig megijedt ettől a jelenségtől, most is remegő kézzel halászta elő a mobilját a zsebéből. Élete párja állította be neki ezt a sokkoló csengés- bongást, hogy biztosan észrevegye, ha hívja. 

 És most éppen Ő hívta, a felesége Adél.

-Igen Drágám... - szólt bele a telefonba, némi áhítattal a hangjában.

-Na szia. Hol a fenében vagy már? Mindjárt éhen halok. Messengeren átküldöm a bevásárló listát. Hazafelé intézd el és jó lenne ha igyekeznél! Szerinted a vacsora majd megfőzi magát?

-Ne haragudj Drágám, de Gizike benn tartott még öt után. Tudod milyen szigorú és...

-Jó, jó. Nem haragszom, csak csipkedd magad!

-Persze, sietek ahogy tudok.

 A hívás megszakadt és Kálmán megsemmisítő tekintettel meredt az átkozott telefonra, amiért újfent a szívbajt hozta rá. Annyira szerette volna átállítani a csengőhangot valami barátságosabbra, de nem merte, mert Adél rendszeresen ellenőrizte azt.

 Inkább mérgesen visszarakta a belső zsebébe, miközben beleakadt a keze abba a hülye nyakkendőbe amit szintén nagyon utált, de reggel a kedves neje azt adta rá...hát mit lehet tenni ilyen esetben? Semmit. Tűrni kell a női szeszélyeket és megpróbálni jó arcot vágni hozzá.

 Tehát sétált tovább, de most már sietős tempóban mert feladata volt. Pont elérte még a villamost, szerencsére ülőhely is jutott elgyötört testének. Így most a leszállásig volt egy kis ideje, hogy folytassa az tépelődést az élet nagy kérdéseiről.

 Már nem tudta volna pontosan megmondani, hogy mikor jött el az a pillanat, amikor Adél teljesen átvette az irányítást közös életükben. Még a házasságkötés előtt, már az ismerkedési fázisban elkezdte a férfi behálózását. Majd hűvös módszerességgel, fokozatosan szorította maga alá szerencsétlen Kálmánt. 

 És tényleg szerencsétlen volt. Már eleve hogy lehet ilyen hülye nevet adni egy csecsemőnek?! De nem is ez a lényeg. Hősünk maga is áhította ezt a különös létformát, bár sokáig önmagának sem volt hajlandó beismerni. 

 És mire megvilágosodott benne, hogy otthon ki is hordja a nadrágot, egyúttal arra is ráébredt, hogy tulajdonképpen neki ez az a megnyugtató közeg ahol biztonságban érzi magát.

 Meglett férfi korára megtalálta az igazi komfortzónáját, amire tudat alatt mindig is vágyott. Adél pedig már a kezdetektől érezte, hogy leendőbelije megfelelő alapanyag lesz az elképzeléseihez.

 A melóban hasonló folyamat játszódott le, mint a magánéletben. Az irodában mindössze négyen dolgoztak, ebből két női alkalmazott és a főnöknő. (Ezen kívül még a takarítónő, aki heti egy alkalommal jött.) Hősünk, egyedüli férfiként, itt is szép lassan a munkahelyi hierarchia legaljára szorult. 

 Most Kálmán kissé szomorkás, de mégis derűs félmosollyal az ajkán, nyárspolgártól elvárhatóan, karót nyelt testtartással ült a villamoson, összezárt térdekkel, ölében aktatáskáját szorongatva.

 Időnként bágyadt mozdulattal, rutinszerűen elrendezte a frizuráját, gondosan elfedve maradék hajával a kopaszodó részeket. Közben olyannyira elmerült a gondolataiban, hogy kis híján elmulasztotta a helyes megállót. Még épp időben kapott észbe, felugrott a helyéről és az ajtóhoz rohant.

 -Fuh ez hajszálon múlt - gondolta, de azért elégedett volt a teljesítményével. Egészen biztosan nagy botrány lett volna otthon, ha még többet késik.

 -Na akkor nyomás soppingolni, de imádom - morogta magában és sietve elindult az áruház felé. 

 Természetesen a boltban, ahogy pakolta a holmikat a kosarába, véletlenül levert egy konzervet, ami éktelen csörömpöléssel hullott a járólapra. 

 Mindenki odanézett, két fiatal nő még vihogott is kicsit rajta.

-Áhh.... nem is én lennék ha... - motyogta magában, miközben vöröslő arccal rakta vissza a helyére a terméket.

 Fél órával később, egy hosszú nap végén, végre lenyomhatta meghitt otthona kilincsét. Elcsigázva, felpakolva a cuccokkal, de vidáman érkezett haza.

-Megjöttem Drágám. 

Folyt. köv.