Esetem a vidéki sráccal (1)

Úgy kezdődött, hogy itt, az smpixie-n láttam meg a nickjét és kerestem rá a lapjára, amin elárulta, hogy vidéki srác, középkorú, és bár maga is dom, mester, ezt gyakorolja is, de most mégis a másik oldalra vágyik, szolgálni szeretne, hogy azt is kipróbálja. Közepes termetű, magát izmosnak gondolja, mérsékelten szőrös és aktív, potens is, ha az szükséges. Még, azt is elárulta, hogy nyitott személyiség, előre nem is mond tabukat, hagyja, hogy folyjék a dolog a maga útján, legfeljebb közben tiltakozik majd, ha nem szeretné, ami történne vele, már ha azt egyáltalában a mestere, domja figyelembe veszi, méltányolja.

Egyeztettünk és örült, hogy én gyakorlottabb vagyok, no meg idősebb nála és hamarosan már jelentkezett is, hogy feljön Pestre és meg tudja oldani, hogy eljöjjön az első szeánszra hozzám. Így is lett.

Az adott napon, felcsengetett, beengedtem, feljött és már az előszobában tétován ácsorgott, nem tudta mit tegyen, hova tegye a kezét-lábát JL. Ezért megkérdeztem tőle, hogy ő ilyenkor mit vár el a szolgájától, aki belépett hozzá. Lesütött szemmel válaszolta, hogy ő bizony már ütött volna, ha az ilyen tétova és nem kapja le azonnal magáról a gönceit és főleg nem köszönti illően őt. Egyetértettünk.

Én felkaptam egy lovaglópálcát és már kapott is párat azzal a szép, domborodó popóira és persze az elől kitüremkedő csomagjára is, no meg a keze fejére, mert azt odakapta maga elé, takarva azt. Így, végre abszolválta – kicsit ügyetlenül ugyan – a szolgai köszöntést, de a farok csókot azt kihagyta. (Egy fekete pont!) Utána már rá kellett szólni, hogy vetkőzzön és húzzon be a szobába, amit már gyorsabban megtett, talpon járva, nem négykézlábon, így második fekete pontot is összeszedte.

A szoba közepén megállt, tétován megint, de ezzel már nem foglalkoztam, mert körbejártam, itt-ott megtapogattam, nem hagytam ki, hogy mögötte járva egy-egy tenyerest ne helyezzek el a szépen domborodó és kellően szőrös zsemléire is. Meg- megrándult ettől a teste, még egy kicsit fel is szisszent, pedig nem ütöttem erőseket rá. A farka még nem merevedett, hanem csak csüngött, lazán, de ezt már megjegyeztem, oda mutatva és ezzel cukkolva őt:

1. Erre mondtad, írtad, hogy aktív, potens? Ez a bőrdarab? – kérdeztem meg gúnyosan őt. Igencsak zavarba jött és elpirulva válaszolta:
2. Nem tudom, mi lehet vele, máskor ilyenkor már áll, mint a cövek, harcra készen.
3. Semmi gond, van idő, nem hajt a tatár! – válaszoltam, de persze ráhúztam, rácsaptam és megfogva a végén a bőrt meg is rángattam párszor.
4. Aúúú! – szisszent fel a srác, de azonnal el is hallgatott, mert én kezdtem beszélni:
5. Először is, az üdvözlésnél kimaradt a farok csók, most pótold! – utasítottam és hagytam, hogy leessen neki, mit is kell tennie, de azt azért utána abszolválta. Én meg folytattam:
6. Másodszor nem sétatér az a lakás, legalább is Neked nem, négykézlábon kellett volna bejönnöd ide, nem besétálni, így visszamész oda – mutattam az előszoba felé – és újra bejössz!

Ezt is megtette.

Mikor visszaért elém a szoba közepére, már úgy maradt négykézlábon, de nem mert felnézni rám, hanem lefele nézett a szőnyeg felé, én meg folytattam:

1. Felállsz, kis terpeszbe, kezek a tarkódon!
2. Harmadrészt nem takargatod magadat, mert ez mindig büntetést eredményez, von maga után. Rácsapok mindig a kezedre, de a löttyedt farkadra is ilyenkor.
3. Negyedszer itt nem csak ácsorgunk a szoba közepén és úgy vársz, hanem vagy legalább letérdelsz, de inkább négykézlábon állva maradsz és rám nem felnézve várod a parancsaimat. Capiso?
4. Igen, értettem, Uram! – harsogta most már.
5. Ne ordíts, nem vagy fába szorult féreg! Bár még lehetsz. – nevettem el magamat. Ő bezzeg ezen nem nevetett.

Elé állva és mélyen a szemébe nézve – miközben a markomba vettem és szorítottam meg a löttyedt farkát – ezt kérdeztem meg tőle:

1. Halljam a tabuidat! Most még elmondhatod, mert később már nem veszem azokat figyelembe. – jelentettem ki.

Ő elsápadt ezt hallva, és lassan, akadozva elkezdte mondani:

1. Uram, nem szeretnék maradandó nyomokat, amivel otthon nem tudnék elszámolni, valamint még sohasem, senki és semmi sem volt bennem, ha érti, Uram. – nézett rám könyörögve és folytatta: - Nem szeretem és magam sem teszem, hogy lepisiljem a szolgámat, hogy másról szó sem legyen. No és hát, izé, még a magamét sem kóstoltam meg, nem hogy másét. – nyögte ki nehezen a tabuit a srác.

Elnevettem magamat ezt hallva és el is mondtam neki, hogy sokkal másabbakat gondoltam, hogy fogok tőle hallani, de sebaj, ezt könnyű lesz betartani nyugtattam meg őt.

1. Menj át aranyos kiskutyába, járj körbe a szobába és jelölj mindenhol, ahol kell, mint a kutyák szokták! – kapta a következő parancsomat és már tette is.

Egy darabig néztem, majd követni kezdtem és mikor felemelte a lábát, hogy imitálja a jelölő pisilést, a kezemben lévő lovaglópálcával mindig odacsaptam hol a popójára, hol a lábai között a csüngő tökeire. Ő persze erre mindig megvonaglott, sziszegett is néha, ha rosszul, rossz helyre kapta az ütést és az fájdalmas volt.

Egy idő után abbahagytam, mert már nagyon eltorzult az arca a fájdalomtól, vagy inkább a megalázottságtól. Rászóltam, hogy hagyja abba és beülve a főnöki fotelomba magam elé intettem.

Lassan jött oda, és elém érve leült kutya módjára a popóira és bánatosan nézett rám, fel.

Olyan aranyos volt és bánatos a nézése, szeme, hogy megfogva a fejét az ölembe húztam és kapott egy nagy puszit az arcára, majd már próbáltam a nyelvemet is bekényszeríteni a szájába, amit mereven összezárt. Rázta a fejét, hogy ő ezt nem akarja, de megszólalni nem mert közben, nehogy bejusson a nyelvem és meg ezt mondtam:

1. Most mindened az enyém, a szád is. Én akarom! – közöltem vele. Ezt hallva, lassan lehajtotta a fejét az ölembe, féloldalasan, hogy ma még mindig akarom, megtehessem és kinyitotta a száját. Kihasználtam és már benne is járt a nyelvem az övében. Élveztem.

(folyt. köv.)