Zsuzsa - 4. rész

Másnap nekiálltam takarítani. Régen felismertem már, hogy a rendrakás jótékony hatását rendszerint alábecsülik, pedig nekem rengetegszer segített már visszanyerni az elveszített lelki egyensúlyomat. Nem vitatom, hogy létezhetnek más módszerek is erre, de ez mindenesetre bármikor, igazán egyszerűen hozzáférhető, a hatékonysága pedig vetekszik a legkifinomultabb terápiákkal is.

Egyrészt nagyszerű alkalmat nyújt a nyugodt gondolkodásra, hiszen ez a tevékenység meglehetősen monoton és triviális: különösebb koncentrációt nem igényel - könnyedén fókuszálhatok közben a valódi problémáimra. Másrészt sikerélményt és megnyugvást ad: mintha a dolgok belül is a helyükre kerülnének, ahogyan a környezetemben szépen elrendeződik minden.

Ennek a megnyugvásnak pedig igazán égető szükségét éreztem. Túlságosan heves érzelmeket kavart fel bennem a Zsuzsával folytatott beszélgetés. Megzavarodtam és elbizonytalanodtam. Amióta letettük a telefont, ott csengett a fülemben a kérdés: tulajdonképpen mit is szeretnék tőle, mit várok ettől az egésztől?

Persze, ez a zavarodottság nem újkeletű dolog bennem. Amióta felismertem magamban meghökkentő vágyamat, tudniillik, hogy alárendeljem magam egy vonzó Nő akaratának, ezzel az egész jelenséggel valamiféle se vele, se nélküle viszonyban vagyok. Nem lehetek vele, hiszen majd’ minden, amit a világról vagy önmagamról gondolok, összeegyeztethetetlennek látszik efféle késztetésekkel. Nem hinném, hogy különösebben határozatlan, vagy irányításra szoruló személyiség lennék: éppen ellenkezőleg, inkább ingerültséget, kamaszos dacot szül bennem, ha úgy érzem, befolyásolni akarnak mások. Azt hiszem, ráadásul, alapvetően racionális alkat vagyok. Sohasem vonzottak különösebben az esztelen szenvedélyek, és nem is okozott komolyabb problémát kordában tartanom ezeket. Ha úgy vettem észre, hogy egyik vagy másik kezdene elhatalmasodni rajtam, nagyobb nehézségek nélkül száműztem az életemből. Így voltam pl. a cigarettával, vagy jó pár olyan kapcsolatommal, amelyikről úgy éreztem, többet vesz már el tőlem, mint amennyit adni képes. Hamar ráébredtem, hogy mennyire kifizetődő olykor némi jelenbéli kellemetlenségeket elviselni a boldogabb jövő érdekében.

És mégis: volt egyetlen szegmense az életemnek, ahol mindez nem működött. Hiába gondoltam végig a dolgot ezerszer, és láttam be irracionalitását, esztelenségét: mégsem voltam képes egyszer és mindenkorra búcsút mondani meghökkentő fantáziáimnak. Hiába olvastam utána alaposan a témának, hiába ismertem meg az ezzel foglalkozó irodalom jelentős részét: továbbra is éppolyan rejtélyesnek és megmagyarázhatatlannak láttam, mit keres bennem a vágy a szolgaságra. És hiába próbáltam semlegesen, távolságtartóan nézni a jelenséget: mindig maradt bennem valami leküzdhetetlen viszolygás és szégyen ezzel kapcsolatban.

Ráadásul ezeket az érzéseket képtelen voltam másokkal megosztani, és néhány - egészen reménytelen eredményt hozó - kísérlet után, fel is hagytam az ilyen irányú próbálkozásokkal. Úgy tűnt számomra, hogy ezt az ambivalenciát még azok sem képesek megérteni, akik különben, minden bizonnyal, kedveltek engem, jót akartak nekem, és talán még áldozatokat is hajlandóak lettek volna hozni ennek érdekében. Csakhogy én valószínűleg sohasem megvalósítani szerettem volna elsősorban ezeket a fantáziákat: hanem sokkal inkább megosztani valakivel viselésüknek terhét. Igazán kínosnak sohasem azt éreztem, hogy nem követhetem szabadon a fantáziáimát, hanem azt, hogy mit keresnek bennem olyan fantáziák, amelyeknek semmi közük hozzám.

És a legközelebb ehhez a célhoz éppen Zsuzsával kerültem. Ő volt az egyetlen, akivel kapcsolatban úgy éreztem: megért engem – vagy legalábbis képes lenne erre, ha úgy akarná. Úgy rémlett, nagyon is jól ismeri azt a fajta szenvedést, amit az embernek az önmagával való diszharmóniája okoz. Legalábbis, az a halk, habkönnyű szomorúság, amit a hangjából kihallani véltem tegnap éppúgy, mint 25 évvel ezelőtt, számomra ezt jelentette.

Hogy mit szeretnék tőle tulajdonképpen? – Most már talán meg tudom mondani, gondoltam egészen felvillanyozva. - Alighanem épp erre a megértésre vágyom, és az ebből fakadó válaszra: mit keres bennem ez az egész? Mi az értelme van, mihez kezdjek vele, és főleg: vajon tényleg annyira idegen tőlem mindez, mint amennyire én azt gondolom? Nem maradt sok időm, hogy megválaszoljam ezeket a kérdéseket: és ha van valaki, aki segíthet nekem ebben, az egyedül ő lehet. Szükségem van rá, soha ilyen nagy szükségem nem volt még senkire! – és csak ekkor döbbentem rá, hogy már hosszú pecek óta sikálom eszelős szenvedéllyel a mosdókagyló amúgy ragyogóan tiszta csempéjét. 

folyt.köv.