A flakon

Amikor a biciklimre két kulacstartót szereltem, még nem gondoltam, hogy egyszer milyen jól fog majd jönni. Az egyikbe ásványvíz került, a másikba egy zöldes Nesteás flakon, amelybe belevizeltem. Mit lehet tenni? – ha egyszer a csicska így kérte. Abban állapodtunk meg, hogy találkozunk a Római-parton, mindketten biciklivel jövünk, és ha teljesíti az első feladatot, akkor eltekerünk hozzám, ahol folytatjuk a szeánszot. Hamar leegyeztettük a részleteket, jó idő volt, és már mindketten együtt kerekeztünk a Rómain, ő kissé megilletődve, én pedig kíváncsian, hogy mi lesz ebből? „Itt talán jó is lesz” – mondtam, és lehúzódtunk a könyvszekrénynél. Körülöttünk emberek jöttek-mentek, és mi is csak ketten voltunk a sok kerékpáros közül. Előszedtem az ásványvizes palackot, a „teásat” pedig felé nyújtottam. „Igyál!” – utasítottam mosolyogva, és beleittam az ásványvizembe. Elvette a flakont a kezemből. „Tudod, ha most nem akarod, akkor elválnak útjaink, nem lesz semmilyen szeánsz, sem most, sem máskor.” Bólintott. Lecsavarta a kupakot, és óvatosan a szájához emelte, majd ivott egy nagyobb kortyot. Nem gondolkodott, lenyelte, de utána rögtön abbahagyta, és igencsak torz, undorodó fejet vágott. „Elég…” – ennyit tudott mondani. „Még egy kortyot, gyerünk!” Lassan emelte a szájához a palackot és egy jóval kisebb kortyot nyelt le. Bár abban állapodtunk meg, hogy meg kell innia, de ezt a döntésemet rögtön felülbíráltam. Jó, végül is egy-két kortyot bevállalt – több a semminél, és nem akartam véget vetni így a játszmának. Még az ásványvizemből is adtam neki, kicsit öblögetett, kiköpte. „Induljunk, nem messze lakom” – mondtam, és visszakértem a flakont.

Megérkezünk hozzánk és rögtön a fürdőszobába irányítottam. Levettem a zoknimat, egyiket a WC-be dobtam, a másikat a mosdóba. „Szedd ki!” – és már nyúlt is volna a kagylóba. „Hééé, várj, természetesen a fogaddal! Gyerünk!” A WC felé hajolt, én picit rásegítettem, és belenyomtam a fejét. Szerencséje volt, hozta a zoknit, bár kicsit prüszkölt. „Jól van, ez a rész kipipálva.” Fogtam a nesteás palackot és a maradék tartalmát ráöntöttem a másik zoknira. Kicsit kicsavartam azért, –„Gyere ide!” –, és a szájába tömtem, majd leragasztottam sebtapasszal. (Jól körbetekertem a fejét.) Kimentem egy újságért. „Nos addig a fal felé állva gondolkozz a világ dolgain, amíg kiolvasom ezt a HVG-t.” Lehajtottam a WC fedelét és ráültem. Persze nem tudtam koncentrálni, kurvára nem érdekeltek a hírek most, csak átlapoztam. De így is eltelt egy-két perc. „Jó, talán elég lesz.” Leszedtem a ragtapaszt, szinte kiokádta a zoknit, és köpött egyet a WC-be. „Huh, ez kemény volt” – mondta. „Az, de látom, a farkad is az” – és tényleg merevedése volt. „Jól van, zárjuk le ezt az egészet. Nagyon kell hugyoznom” – és a WC felé mutattam. Térdelj csak oda, a fejeddel oldalt. „Jó, és most nagyra nyisd a szád.” Céloztam, hugyoztam, ment az arcára, a szájába, bőven mellé is, meg persze a kagylóba. „Befejeztem. Nyald föl a padlóról!” Elkezdte nyalogatni, de aztán abbahagyta. „Mi a faszt képzelsz?!” – kiáltottam rá erélyesebben, és a hajánál fogva belenyomtam a fejét a hugyos vízbe. Kicsit tartottam, aztán ráengedtem az öblítést. Amilyen nehezen indult a szeánszunk a Rómain, olyan jól végződött. Legalábbis nekem biztosan.

[folyt. köv.]