Kolos a colos története (6)
02. 28. 09:23 | Published: 272x
Harmadnap reggel verőfény ébresztett, így kipattantam a sátorból, mindent ledobáltam magamról s leszaladva fejest ugrottam a Dunába. Majd visszatérve tűzet gyújtottam, a sátorba pár nappal hamarabb bemenekített rőzsével s az élelmiszerek csomagolópapírjaival. Mikor már lobogott a tűz, akkor kezdtem csak szendvicset készíteni magamnak mára, mert az volt a tervem, hogy végig csurgok csak, hátha utolér a Kolos, s persze nyitva tartom a szememet, nem látom-e meg a parton a nyomait.
Délig csurogtam lassan s már megettem mind a két, reggel előre elkészített szendvicsemet is, de mégis éhes maradtam. Így, mikor megláttam a Dunakömlődi Halászcsárda épületét a parton, arra kormányoztam s a kajakot jól kihúzva a partra, a homokra, felszaladtam s a teraszon ültem le, mert onnan leláttam a csónakra. Egy egész adag vegyes halászlét, belsőségekkel, majd túrógombócot ettem és rendeltem először csak egy, majd hozzárendeltem még egy üveg vegyes halászlét, elvitelre is. Nagyon ízlett a ház bora fröccsnek, így abból két pohárral is ittam az ételek mellé.
Közben persze figyeltem a kajakomat a parton, de a vizet is, nem látom-e meg Kolost. Őt nem, de egy kenut azt láttam, amiben három srác ült s vadul eveztek, lapátoltak. Érdekes, de olyan érzésem volt őket látva, hogy nincs nagy összhang közöttük.
Befejezve az étkezést, kicsit még hallgattam az akkor kezdett cigányzenekar játékát, majd fizettem s távoztam. A kanyar után is ezen a partszakaszon maradtam, mert azt mondták nekem a csárdában, hogy ott lesz a parthoz közel, Paks előtt egy vegyesbolt.
Ott kikötöttem, feltöltöttem az esős napok alatt kimerült készleteimet, bőségesen, Kolosra is számítva. Vízre szállva már eveztem, hogy még a szürkület előtt jó táborhelyet találjak.
Egy jó órai húzás után a másik parton megláttam egy alkalmas táborhelyet, két sátrat, nem egymás mellett, de nem is túl nagy távolságra egymástól. A távolabb lévő – így messziről még ismerősnek is tűnt – de az is látszott, hogy hevenyészve lett felverve, nem gondosan.
Közelebb eveztem, s ahogyan közeledtem, egyre ismerősebbnek tűnt a sátor, majd már hamarosan a srác is, aki kiviharzott abból s vadul integetett – föl s alá rohangászva – a parton. Az sem tűnt fel elsőre, hogy tök meztelen volt, nem volt rajta semmi, de semmi.
Az viszont feltűnt, hogy a másik sátorajtaja is kinyílt kinézett rajta két fiatal fej s nézte az őrülten rohangáló srácot ott, előttük.
Jóval később, csak mikor én is már kikötöttem s a rohangáló srác a nyakamba borult s ölelgettük, emelgettük, kölcsönösen átölelve egymást, jöttek rá, hogy mi ismerjük egymást, nem kicsit, de igen is jól, alaposan.
Közben odanézve s a kenujukat megnézve rájöttem, hogy ők azok, akik elhaladtak mellettem Dunakömlődnél, amikor a Halászcsárda teraszán ebédeltem, már akkor valami furcsa volt rajtuk. Még most sem jöttem rá, hogy mi. Később már majd igen.
Miután kitomboltuk magunkat Kolossal, a viszontlátás örömére és az is kiderült, hogy mind a ketten nagyon vártuk már azt. Kolos még azt is eltűrte, hogy alaposan megbíráltam, hogy milyen trehány munka ez a mostani sátorverése. Halkan odasúgta:
- Este, később, alig várom, hogy elverd rajtam. De még mást is tehetsz majd! Megérdemlem. – szólt somolyogva.
- Meg is kapod, csak ne félj, hanem inkább remélj! – biztattam én is kétértelműen.
- Csak remélek, már nem félek! – jelentette ki Kolos válaszul.
Ebben maradtunk. Kipakoltunk a kajakomból, felcipeltük a cuccaimat, majd a kajakot is Kolosé mellé. Felvertük a sátramat s közben Kolos már a tűzet szította, hogy jól égjen.
Én még elrendeztem a két sátorban – már a szokott rend szerint – a cuccainkat, hiszen az enyémben alszunk már ma éjjel – reményeim szerint újra -, a másikban raktározunk.
Közben észrevettem, hogy a másik sátor ajtajában időnként megjelenik egy-egy fej, de soha nem a harmadik, hanem csak a két fiatalabb srác feje, felváltva. Kinéznek, megnézik, hol tartunk, majd visszahúzódnak.
Elgondolkoztam, majd még Kolost is megkérdeztem mit tud a szomszédainkról, de nem sok infóval szolgált. Így elgondolkoztam, majd szétnézve a készletekben megállapítottam, hogy vendégül tudjuk őket látni vacsorára.
Ezért elküldtem Kolost követségbe, hogy invitálja meg a másik sátor lakóit vacsorára és még visszajött, hozzáláttam elkészíteni azt. Elővettem két sertéspörkölt konzervet, a kondérban kis zsírt melegítettem, majd az összevágott hagymát megpörköltem azon, tettem bele vizet, összevágott krumplit, sót és más, szükséges fűszereket majd végül a két konzervet is beletettem. Jól összefőztem azokat s mikor már erősen rotyogott, Kolost küldtem a másik sátorhoz, hogy készen a vacsora, jöjjenek, de kanalat hozzanak magukkal. Mivel nem volt elég tányérunk, úgy döntöttem, hogy körbeüljük a kondért, amit letettem a homokba s kézben a kenyérrel eszünk, együtt, a kondérból.
Először a fiatal srácok viharzottak elő a sátorból, illedelmesen bemutatkoztak, hogy Zsolt s Jóska, majd egyikük, Zsolt segített Kolosnak a kenyeret felszeletelni is. A harmadik srác, aki Gyulaként mutatkozott be, érkezett utolsónak a kondérhoz. Lassan, komótosan ettünk, mert a leves még forr volt, de ízletes. Borunk nem volt, de Kolos hozott elő egy hatdobozos csomag sört, az is megtette. Az evés végeztével még mindenkinek jutott egy-egy darab péksütemény.
Utána elkezdtem elpakolni, elrendezni a dolgokat s elmosogatni a Dunában, amiben Jóska is segített, mert Zsolt el sem mozdult Kolos mellől. Miután Gyula megköszönte a vacsorát visszavonult a sátrukba, a srácok már szabadabban beszéltek, igaz halkan, de elmondtak egyet-mást magukról s a „seggdugaszról”, ahogyan ők a mesterüket hívták maguk között.
Azt, hogy mióta elindultak együtt mogorva, magának való, csak basáskodik felettük. Mindent nekik kell csinálniuk, de alig van élelmük, mert nem vásárol be rendesen, spórol a pénzzel, amit adtak neki, de abból a kevésből, maga eszik először s sokat. Szívesen s gyakran büntet, keményen, de szerencsére – tették hozzá – nem tudja, hogy az nem igazán büntetés nekik, ha megdugja őket, mert olyan pici a farka, hogy nem is érzik, ha bennük van.
(Elpirultak, mikor ez elhangzott. Megnyugtattuk őket, hogy semmi gond, mi is együtt vagyunk. )
- Jaj, de jó! Reménykedtünk, mikor megjöttél. – mondták, majd elhallgatva néztek.
- Igen, én is mester vagyok, mint Gyula, de aktív mester. Ugye Kolos: - jelentettem ki.
- Igen, igen, nagyon is, néha még túlzásba is viszi. – szemtelenkedett Kolos velem.
- Akkor esetleg, reménykedhetünk mi is egy jó elbánásban? – kérdezték a srácok szinte egyszerre. Majd Zsolt Kolosra nézett s megkérdezte: - Esetleg Te is ellátnád a bajomat a későbbiekben?
- Sajna nem, én nem vagyok aktív, mert nekem is pici a szerszámom. – sóhajtott fel.
- Semmi baj, sok minden mást is lehet tenni. – jelentette ki Zsolt gyorsan s megpuszilta Kolost, aki nyelves puszival válaszolt.
- Alakul. – jegyeztem meg. – Hogyan tovább? Holnap együtt mehetünk tovább, ha rábeszélitek aaaa mestereteket.
- Jó is lenne, nagyon. Mi élveznénk, az biztos. De néha cserélni is kellene, azaz közületek valakinek át kellene szállni a kanuba is. –szólt Jóska reménykedve.
- Nem gond, megoldjuk. – válaszoltam. – Én még az éjszakát is vállalom vele. – nyújtottam nekik egy kis ajándékot.
- Tényleg megtennéd? – lelkesedett Zsolt Kolosra pillantva.
- Igen, megteszem, de nem ma! Ma Kolosé vagyok. – jelentettem ki és nem magyaráztam meg nekik.
Ezzel kicsit lelohasztottam a lelkes hangulatot, de az hamar újra visszatért.
(folyt. köv.)
Comments (0)