Várni...

Már feküdtem ezen az ágyon. Nem is ágy, talán inkább deszka, de ágynak nevezem. Fa, nem fenyő, az biztos, de ennél jobban nem értek hozzá. Kemény és kényelmetlen, nincs matrac. A hasamon fekszek, terpeszbe rakott lábbal, a kezeimmel az ágy szélét fogva. Nem túl széles az ágy, talán 90 centi, így tudok kapaszkodni. Kelleni fog.

Büntetést fogok kapni. Tudom, mert ezért jöttem. Szemtelen voltam, igen, és szófogadatlan. Ilyen vagyok, és már akkor tudom, amikor így viselkedek, hogy lesz következménye. És most a következményre várok. Ide kellett feküdnöm, meztelenül, már egy jó fél órája. Ez is a büntetés része, a várakozás. Nem tudom, mi fog történni, azt se tudom, mikor. De megbízom benne, és tudom, hogy ismeri a határaimat. Amit azért néha szeret átlépni… Lehet, most is az fog történni?

Fekszem és várom. Nincs hideg, legalább. Nincs igazán sötét se, csak csönd. És várakozás. Néha valami hang messziről, talán ő az, talán csak az utca?

Ilyenkor persze egyre jobban elmerülök ebben a helyzetben, és elkezdek képzelődni. Vajon mi fog történni? Ez talán rosszabb, mintha megtörténne. Sokkal keményebb vagyok ilyenkor magammal szemben, mint ő bármikor volt. Így aztán a várakozás egyre félelmetesebb. Persze ő ezt pontosan tudja, és azt is, hogy már ezzel is büntet.

Szeretem érezni. Tudja, mit szeretek, tudja, mitől érzem jól magam. Érez engem, ahogy én érzem a kezét, a száját, a szorítását, az ölelését. Érez engem, és azt is tudja, mivel tud büntetni. A kezével, a szájával, az ölelésével… És én most is itt fekszem, mert a büntetést megérdemlem, és tudom, ezzel megkapom őt is. Nem biztos, hogy most, lehet, majd csak később, vagy pár nap múlva, de meg fogom kapni. Bízom benne, és ő is bennem.

Fantáziálok. Szinte érzem a fenekemen a botütéseket, érzem a korbács végét, érzem csapásokat. Érzem, ahogy beleszorítok az ágy szélébe, ahogy összehúzom magam, de tartani kell, nem kiabálhatok, nem ugorhatok el. Érzem, ahogy végigveri a hátam, ahogy rávág a talpamra. Érzem, pedig még a közelben sincs. Vagy épp ellenkezőleg, engem néz? Érzem, és kezdek felizgulni…

Nem nyúlhatok magamhoz. Egyszer megtettem, de megtanultam, annak rosszabb következményei lehetnek, mint egy ilyen büntetés. Mert tud ő megvonással is büntetni, és ő saját magát vonta meg tőlem. Akkor már inkább most várok. Várom, hogy belépjen, várom, hogy szó nélkül nézzen, körbesétáljon, hogy a büntetés előtt megsimogasson. Várom, mert tudom, hogy meg fog történni.

De mikor már?

Újabb negyed óra, és egyre jobban rettegek. Miért vár ennyit? Mit talált ki mára? Vajon verést kapok vagy valami mást? Egyszer fel kellett kelnem, le kellett guggolnom, és a kinyújtott kezembe adott egy pálcát. Így kellett állnom, de pipiskedve. Nem bírtam sokáig, mindig mocorogtam. Ő persze egy pálcával ösztökélt, én próbáltam tartani magam. Izzadtam, szenvedtem. Ő csak nézte. Aztán nem bírtam, és eldőltem. Otthagyott, egyszerűen rám dobta a pálcát, még szóra se méltatott. Nem akarok most ilyet, nem szeretem, amikor semmibe vesz. Verjen meg, parancsolja meg, hogy tegyek a kedvére, de foglalkozzon velem ne hagyjon itt!

Várok. A várakozás egy idő után már nem izgat. Pisilni is kell. De nem kellhetek fel, az olyan, mintha itt hagynám. Mit csináljak? Elfelejtett? Vagy el is ment otthonról? Egyedül vagyok, és egyre vadabb dolgokat képzelek. Vajon tényleg jókor érkeztem? Nem néztem el az órát? A napot? A hetet? Mire kell ennyit várnom? Mit rontottam el?

Teljes a csönd. Már túl vagyok mindenen, már kész vagyok bármire. Ha nem jön, én akkor is itt leszek, és itt leszek örökké. A tiszteletem jeléül. Biztos megérti majd, ha egyszer is megjelenik itt. De meg fog vajon jelenni?

Várok. Nagyon régóta várok. Lehet, közben elaludtam, és volt már itt?

Telnek a percek. Az órák. A napok? Hetek? Ez örökké tart, ez az én büntetésem.

Felriadtam. Aludtam? Mi ez a zaj? Mi történik?

Léptek! Megérkezett!

Végre!