Pálcika-ember és kalandjai (1)

Úgy alakult, hogy még húsvét előtti napokban volt egy szabad délutánom, mikor felmentem a Várba megnézni a retro kiállítást, az art deco stílusában alkotott reklámokról, öltözetekről és egyéb tárgyakról.
A kiállítás a földszinten volt, körbeölelve a főlépcsőház alatti termekben és így – külön váltott jeggyel – le lehetett menni a Nádor-kriptába is. Már lent a kriptában felfigyeltem az általam pálcika-embernek elnevezett srácra, aki kimagaslott a csoport tagjaiból a maga legalább két méteres magasságával (később megtudtam tőle, hogy 205 cm magas) és hozzá csak alig 65 kg súlyú, ami igencsak kevés!
Iparkodtam mindig úgy helyezkedni, hogy ne takarják előlem, mindig teljes alakját láthassam, amit már a vége felé észre is vett. Már újra fent a földszinti kiállító termekben is „követtem”, úgy helyezkedve, hogy mindig láthassam őt is az éppen nézett kiállítási tárgy, reklám, berendezési tárgy mellett, mögött.
Alaposan megnéztük a kiállítást mind a ketten, majd kijőve én a sarokban lévő lift felé tartottam, hogy felmenjek a harmadik emeletre, ahonnan lehetett felmenni a kupolába. Kisgondolkozás után ő is elhatározta magát és iparkodva még odaért a még nyitott ajtajú lifthez és belépett mellém.
Míg a lift emelkedett, körbenézett és észrevette a sarokban magasan elhelyezett kamerát, így csak annyit kérdezett, hogy mi van a harmadik emeleten. Elmondtam válaszul, hogy jelenleg nincs kiállítás csak egy installáció függ a kupola közepén, de fel lehet menni és körbesétálni ott és csodálatos a panoráma, a kilátás. Közben merőn a szemébe nézve kacsintottam is, amit a szeme rebbenésével nyugtázott.
Felérve és kilépve egy nénikével találtuk szembe magunkat, aki elmondta és mutatta merre mehetünk fel a kupolába, de csak belül, mert mg az ajtók nincsenek nyitva, így nem tudunk az erkélyekre kilépni.
Elnézést kért, hogy ő nem jön fel velünk, de nem bírja már a napi sok lépcsőt, itt, lent, vár meg minket, mert ha lejöttünk már együtt megyünk le liften, hiszen zárnia kell. Ebből értettük, hogy fent most nincs senki, csak mink leszünk egyedül.
Felfelé a lépcsőn megint nem próbálkoztunk, mert kamerák azért voltak, főleg a sarkokon, ellenőrizve a vendégeket, de fent már kamerák sem voltak, legalább is mi nem észleltük azokat. Így az üvegajtókhoz nyomakodva a néni sem láthatott minket alulról a kupola közepén át.
Szabad volt tehát a csók, smárolás, no meg mindent a kéz is megtehetett, kitapogathatott, megszorongathatott szabadon.
Ezt minden ajtónál eljátszottuk, sőt még indokolva, hogy miért vagyunk sokáig fent, megkérdeztük a nénit, hogy szabad-e fotózni a mobilunkkal, amit megengedett.
Végre jó fél óra múltán előkerültünk újra a lépcső aljából és őt előre engedve a nénit lelifteztünk a földszintre, ahol már igencsak záróra hangulat volt.
Mi mg azért elszaladtunk a büfé melletti férfi WC-be pössenteni, no meg mást tenni, de iparkodtunk, mert kint már zörögtek az ajtó előtt a takarító eszközökkel, hogy távozzunk.
Kijőve a Nemzeti Galériából még elmentünk a szobor elé, onnan is lenézni a városra. Majd megejtettük a bemutatkozást is és megállapítottuk, hogy mind a ketten ráérünk még, így átsétáltunk a másik oldalra az átjárón és megcsodáltuk a még működő Mátyás szobor vízesést. Ha már ott jártunk, megnéztük a Gábor Áron ágyúját is felvonultató kiállítást az új épületben és az egyik ablak előtt helyet foglalva – a csodás kilátásban gyönyörködve – megkávéztunk.
Még tettünk egy látogatást az itteni mellékhelyiségben is, de az be volt kamerázva, így csak pisiltünk egyet, majd fizettünk és mentünk utunkra. Végig sétáltunk az udvaron.
Majd ki a Köztársasági elnöki Palota mellett, el a Karmelita kolostor előtt és az épülő volt Honvéd Főparancsnokság épülete mellett visszaértünk a Budai Vár polgári negyedébe.
Megdöbbenve láttuk, hogy a sarkon - a Nádor palota mellett – eltűnt a volt vásári zsibvásár tere, de helyén egy beton épület állt három emelet magasságú, oda nem illően, hatalmasan.
Sétáltunk vissza a Mátyás templom felé, majd egy közértben Magnum szeletet vettünk. Ő original csokisat, én almondot, mert még mindig meleg volt. (Nem csak tőlünk! )
Majd kisétáltunk a bástya sétányra s végig észak felé haladtunk azon eszegetve a jégkrémet. Nagyon szép volt a bástyasétány, mert éppen halvány rózsaszínben virágoztak a sétány fái. A Honvédelmi Múzeum mellett bejöttünk a Magdolna templom romjai mellett, majd a Városháza és a Levéltár mellett a Bécsi kapu térre, ahonnan lebuszoztunk a Széll Kálmán térre.
Ott, lent, döntöttük el, hogy busszal nem hozzám, hanem a pálcika-emberhez, a sráchoz megyünk el, aki a Zugligetben lakott. Odaérve egy csodás kerten át, egy villához jutottunk. Mint kiderült az egész villában egyedül lakik, csak kertésze van, aki mindig napközben van ott és végzi a kerti munkákat s hetente kétszer jön a takarítója, aki kitakarítja a villát. ( Az is kiderült, hogy mind a kertész, mind a takarító fiatal srác, még egyetemisták és természetesen subok, akik a pénzbeli fizetség mellett természetben is kapnak „ellátást” a pálcika-embertől. Hét közben magára főz, mosogatógépe, ami Jancsi névre hallgat, mosogat el.
Odaérve és bemenve a kerten át a villába elálmélkodtam. Nagyon szép és nagy volt a villa. A földszinten egy hatalmas nappali középen, majd két oldalán egy-egy nagy szoba, amik hozzákapcsolhatók, összenyithatók voltak a nappalival, majd a sarokban a konyha, kamra és egy mindenes háztartási szoba, ahol a mosó- s szárítógép volt, de ott lehetett teregetni is. A másik sarokban két hatalmas mellékhelyiség, női-férfi, persze külön – külön WC-ékkel és a nőknek sminkszobával. Az emeleten pedig az egyik oldalon volt a srác apartmanja nappali, hálószoba, fürdőszoba s edzőterem, míg a másik oldalon két külön vendégszoba helyezkedett el fürdőszobákkal.
Mire minden megmutogatta, visszatértünk a földszintre és a nappalin át kimentünk a nagy teraszra, ahol leültünk egy asztalhoz és a kertész fiú – kezeslábasban – már szolgálta is fel a szendvicseket, tolta oda az italos kocsit és szervírozta a kávénkat.
A srác magához intette a kertészt, legombolta a kertésznadrágja elejét, elővette annak a farkát és annál fogva odapenderítette elém. A kertészsrác már tudta a szokást, térdelve ért elém és kezdte volna kigombolni a sliccemet, hogy elővegye a farkamat és gondolom, megszopogassa azt.
Leállítottam és ráparancsoltam, hogy álljon felel, előttem, elém. Azonnal megcselekedte és hátratett kezekkel kis terpeszben várta a folytatást. Én legomboltam a vállpántokat, majd hagytam lesiklani róla a kezeslábasát, míg már tök mezítelenül állt előttem, előttünk.
Végignéztem a srácot. Magas srác volt ő is, de csak 185-190 cm-es magasságú és izmos, volt rajta kellő mennyiségű izom, mindenhol, arányosan. Gesztenye szőke, vállára hulló haja volt, a testét viszonylag rövid, de göndör szőr borította mindenhol, még a fanszőrzete is dús volt. A hasa pedig különösen tetszett, mert kockás volt és kidolgozott. Nem volt rajta sehol tetoválás, kivéve a hasánál, ahol oldalról mutatott két nyíl a farka felé. Kicsit elfordult és akkor láttam, hogy a fenekén pedig egy rabszolga-pecsétet hord. A pálcika-ember pecsétje/billogja volt.
A kertészsrác kicsit megremegett, mikor a kertésznadrágja a földre hullott, mert az esti szél megborzongtatta. A farkánál fogva magam felé húztam és rányomtam a térdeimre. Áthajolt s letámaszkodott a kezeivel a terasz padlójára, kissé széttette a lábait, hogy stabilan legyen a fenekelése alatt, pedig mert sejtette az következik most, tőlem.
Nem tévedett, csak annyiban, hogy a jobb kezemmel csaptam a domborodó, pucér fenekére, a pecsétjére, míg a bal kezemmel alá nyúlva a már merevedő farkát ragadtam meg s szorítottam azt a fenekelése alatt, végig.
Vagy húszat kimértem rá, mikor megálltam, de a pálcika-ember maga elé mutatott és a kertész srác most hozzá lépett, az ő térdeire hajolt és kapott nem csak húszat tőle, de többet és hatalmasabbakat is.
(folyt. köv.)