Az őrgróf levele 1.

Az őrgróf levele
(A feudális korban játszódó fiktív történet)

Levelet kapni mindenki szeret. Titkos óhajom vált valóra, amikor a hírnök megérkezett, és a pergamenen, amit átnyújtott, régi bajtársam, T. őrgróf pecsétjére ismertem. Átvettem a tekercset, majd a hírnök felhívta a figyelmemet a hosszúkás, sötétbarna faládikára, mely még nem árulta el titkát. Vajon milyen ajándékkal kedveskedik nekem az őrgróf?

Annak idején, amikor jó másfél évtizede részt vettünk a király hadjáratában, mogorva, nyers embernek tűnt. Fiatalabb, tapasztalatlanabb lévén csodáltam bátorságát, szókimondását, rátermettségét. Urunk királyunk reá bízta az egyik hadosztályt, amit kemény kézzel irányított, végül győzelemre vittük a sereget.

Amióta hazatértem birtokomra, kissé elkényelmesedtem, már szűkké vált a páncél, amit akkortájt viseltem. Hiába, a nyugodt életmód, az ivászatok és lakomák hatása nem múlt el nyomtalanul, az udvari szabóm is panaszkodott, hogy a legújabb, sötétzöld és ezüst színekben pompálló bársonyruhám elkészítéséhez két rőffel több anyagot kellett felhasználnia, mint a tavalyi, kobaltkék és avarbarna színekben játszó öltözékemhez.

A hírnök fürkész pillantásától kísérve feltörtem a pergamen pecsétjét, majd írnokomnak nyújtottam, aki ruháján viselte mestersége jeleit, a gazdagon hímzett, kék-piros viselet penna és kalamáris motívumokkal jelezte, gazdájuk írástudó ember. Megköszörülte torkát, kitekerte a pergament, és pátosszal hangjában olvasni kezdett:

„K. urának, akit érjen egészségben levelem, és tanúsítson nagyfokú belátást soraim olvastán.
Azt hallottam kigyelmedről, hogy momentán inkább jeleskedik a lakomázó asztalnál, mint a fegyverforgatásban, vadászatban, noha még alig haladta túl az ötvenedik esztendejét. Minapában király urunk vendégeskedett nálam, és szóba jött kigyelmességed henye élete. Az a szóbeszéd járja, hogy több fonttal is többet nyom, mint a hadjárat idején, ráadásul a boritalt sem veti meg.”

Az írnok rám pillantott, kérdés ült szemében, vajon olvassa-e tovább e sértő jelzőkkel telitűzdelt levelet, vagy apródonként adagolja, netán holnap folytassuk. Kíváncsiságom legyőzte növekvő dühömet, és azzal magyaráztam az őrgróf kendőzetlen megfogalmazását irányomban, hogy mindig is szókimondásáról híresült el. Így biccentettem az írnoknak, olvassa tovább.

„Mindazonáltal király urunk sérelmezi, hogy a kirótt adót késve küldte el a kincstárba, ráadásul N. hercegnő esküvőjén sem tette tiszteletét, noha urunk királyunk igen számított a jelenlétére, hiszen össze akarta ismertetni unokahúgával, aki igaz, hogy már két férjet elveszített, de még mindig csak huszonhét éves, és nagyszerű felesége lett volna kigyelmednek. Nevezett hercegnő így másnak nyújtja a kezét, és már jövő héten megtartják a kézfogóját. Mire odaér a levelem, már le is zajlott az esküvő, és mivel király urunk igencsak neheztel, mindenkit megkért, hogy ne értesítsék erről kigyelmedet.”

Az írnok ismét rám pillantott, de ezúttal nem látott olyan dühösnek, mint a levél első részének olvastán. Inkább megkönnyebbülés-félét éreztem, hogy nem kellett nőül vennem a király unokahúgát. Mindamellett kárörvendőn gondoltam arra a sanyarú sorsú lovagra, aki átvállalta tőlem ezt a nemszeretem-feladatot a király iránti hűsége jeléül. Intésemre az írnok harmadszorra is nekiveselkedett a pergamen cirkalmas betűinek:

„Engedelmével méltóztattam javasolni urunknak, hogy példás büntetésben részesítse, és itt szeretném kifejezni abbéli reményemet, hogy uraságod is belátja, erre bizony rászolgált. Amennyiben vissza akarja szerezni urunk királyunk kegyeit, így méltóztassék megfeküdni a derest, és ötven jó botütést méretni az ülepére. Bizonyára akad egy markos pribék, aki nem riad vissza a feladattól. A büntetését elősegítendő, nagy gonddal választottam botot, amit a ládikában talál. Mielőtt kifejezné ellenérzéseit, és hasztalan próbálkozna király urunkat vagy engem jobb belátásra bírni, hadd emlékeztessem arra, hogy már a hadjárat alatt sem fűlött a foga az ilyetén büntetéshez, noha tucatnyi alkalommal megcsapattam. Azóta talán eljutott odáig, hogy férfias bátorsággal fogadja a büntetést, és nem fog inába szállni a bátorsága a deres láttán. A napokban meglátogatom, hogy személyesen győződjem meg arról, hogy a büntetés végrehajtatott. Kelt az Úr…-ik évében, Kisasszony havának idusán.”

Az írnok tanácstalanul összetekerte a pergament, tekintete, ahogy a hírnöké is, rám szegeződött. Mély sóhajjal felnyitottam a ládikát. A számára kialakított tartóban ujjnyi vastag, sudár bot feküdt, alkalmas arra, hogy móresre tanítson egy renitenskedő urat, alkalmasint engem. A póroknak rendszeresített deresre hasalni megalázó mivolta miatt is ódzkodtam, ráadásul tisztában voltam azzal, hogy híre fog menni, és mindenki rajtam fog somolyogni az úri társaságban, fürkész pillantásokkal illetve az ülepemet.

Mégsem térhettem ki a megtiszteltetés alól, hiszen azzal végképp kegyvesztetté váltam volna, urunk királyunk talán az uradalmamat is elkobozta volna, földönfutóvá téve engem. Döntöttem.

- Kérem, intézkedjék – parancsoltam az írnoknak. – Hirdesse ki a pribékek között, hogy tíz aranyat kap, aki az urát keményen megbotozza.

Hamarosan a deresszobában álltam, és aggodalmas tekintettel nézegettem a fekpadot, miközben a szolgák ruhámat bontogatták. A pribék az ajándék botot tartotta a kezében, a falnál lévő padokon azon kíváncsiak szorongtak, akik mindig érdeklődést tanúsítottak a botozás végrehajtása iránt. Inasok töltögették számukra a hűsítőket, a pincehideg vörösbort. Milyen szívesen lettem volna egy közülük, és gúnyolódhattam volna a deresen kínlódó delikvensen, ahogy más alkalmakkor!

Időközben a szolgák mezítelenre vetkőztettek, és a pribék a deresre tessékelt. Kelletlenül hasaltam fel, majd körülnéztem. Kajánul vigyorgó arcokat, egymás fülébe sugdosó férfiakat, nőket láttam a padokon.

A pribék deresre húzott, majd kihirdette a király ítéletét. Megpaskolta a fenekemet, és megjegyezte, hogy régen botozott ilyen hájas fart, de az ő munkájának is megvannak az örömei. Szívesebben kínálja bottal az ilyet, mint a csenevészt, hiszen abból van több.

Elkezdődött. Az első néhány ütéstől kelletlenül nyögtem, szinte szabadkozva, hiszen nem túlzottan gyötörtek meg. Visszaemlékeztem a hadgyakorlat, majd az azt követő hadjárat alatt kapott botozásaimra, és be kellett valljam magamnak, hogy T. őrgrófnak igaza volt. Nehezen bírtam ki, folyton lamentáltam a büntetés alatt, és utóbb rájátszottam heteken át, hogy még mindig alig tudok ülni. Mi tagadás, mindig kényes voltam a fenekemre.

A hadjárat előtti években a házitanító használt ugyan pálcát, ha rosszul tanultam, ám nem rajtam, hanem az e célra rendszeresített pálcásfiú fenekén torolta meg rossz válaszaimat. Délelőttönként voltak az órák, és bizony alig volt olyan óra, hogy a letolt nadrággal, hasmánt az asztalra könyöklő parasztfiú ne kapott volna néhány gondosan kimért ütést a pálcával az okulásomra. Most, miközben egyre panaszosabban nyögtem a bottól, felidéztem a legény összeránduló testét, csíkosra, hurkásra vert fenekét, fintorait. Nem hittem el neki, hogy ennyire gyötri az a nevetséges pálca.

Ám most, midőn a pribék engem nyögdeltetett az ajándék bottal, szerettem volna megkövetni a parasztlegényt, aki naponta feljárt a kastélyunkba, hogy segítsen engem a tanulásban azzal, hogy nagy önfegyelemről téve tanulságot, vörösre, hurkásra pálcáztatta a fenekét.

Küszködve szorítottam a deres lábait, kivörösödött arccal, bőségesen verítékezve kínosan jajgattam a pribék munkálkodása nyomán. A dámák és a kíséretükben lévő férfiak nevettek, összesúgtak. Felötlött bennem, hogy egy voltam közülük minden alkalommal, amikor mást vertek.

Ismét eszembe jutott a pálcásfiú, húsz éves korom tájékáról. Mindig hasonló korú pálcásfiú, udvari szlengben seggszolga végezte tanulásom alatt ezt a kínos feladatot. Ő már a harmadik volt a sorban, és a tanító vele sem bánt kíméletesebben, mint elődeivel. Mialatt a hadtudományokat sulykolta belém, gondosan pálcázta a legényt, aki a pálcázások szünetében keserves arccal tapogatta az ütések helyét. Hogy is gondolhattam akkor, hogy csak rájátszik, és nem is fáj neki annyira?

Ekkor már minden önkontrollom lefoszlott rólam, és keservesen jajgattam, szitkozódtam, kérdezgettem, mennyi van még az ötvenből? Még csaknem a fele hátravolt.

Újra visszamenekültem emlékeimbe. Egy napon ez a harmadik, egyben utolsó seggszolga ismét az asztalra könyököl az asztalra, és a tanítónak több alkalommal is használnia kellett a pálcát. Figyeltem, ahogy nagy gonddal kiválasztja a helyet, ahová ütni fog, majd a pálca suhogása, és csattanása következett. A tanító megtekintette az eredményt, és elégedettnek látszott. A seggszolga öklével megtörölte szemét, és felkészült a folytatásra. Az óra hamarosan véget ért, ám a tanító nem távozott arra hivatkozva, hogy még van itt dolga. Összeszedtem könyveimet, és gúnyos mosolyt villantva a pálcásfiúra, kimentem, de pár pillanat múlva eszembe jutott, hogy ott felejtettem valamit. Hogy mit, arra már nem emlékszem, mert amikor benyitottam, a tanító a mezítelen hátsójú parasztlegény hátsójánál ügyködött. Mindketten riadtan néztek rám. Szó nélkül csuktam be az ajtót, és eliszkoltam. Akkor tudatosult bennem, hogy a tanító minden nap, tanítás után más módon is kedvét tölti a seggszolgán.

Mire mindezt felemlékeztem, a zaj elcsitult, úgy véltem, a pribék végzett a feladatával. Szólongatott, hogy rendben vagyok-e, mert folytatná. De hiszen végzett, nem? Akkor derült ki számomra, hogy még két ütéssel adós. Dühödten rángattam a szíjakat, és erőtlenül méltatlankodtam, bizonygattam, hogy már alaposan meg vagyok csapva.

A pribék a hírnökre pillantott, aki feltartotta két ujját, jelezve, hogy valóban hibádzik még két ütés. A következő pillanatban kínosan jajgattam, mert az egyiket meg is kaptam. Kisvártatva a másik is csattant a fenekemen.

Bár eléggé eltörődött voltam, elégedetten gondoltam arra, hogy íme, nem riadtam vissza a bottól, és urunk királyunk is megenyhül irányomban, ha fülébe jut a híre.

Nagy nehezen talpra kecmeregtem a szolgák segítségével, akik egy köpennyel fedték el mezítelen testemet. Egy ügybuzgó inas már hozta is a vörösboros kupát, amit fenékig ürítettem, hiszen teljesen kiszáradt a szám a jajongásban.

A következő napokat ágyban töltöttem, a felcser gyógyfüvei azonban segítettek visszanyerni erőmet.

Fel kellett készülnöm az őrgróf fogadására, és ehhez össze kellett szedni magam.

Folytatása következik.