A fenekelés kronológiája (6)

Már csak ketten voltak hátra. Egymásra néztek s a házigazda mutatta a másoknak, hogy övé az elsőbbség. Így is lett. Talán ez a srác volt a - házigazda után – a legszimpatikusabbnak nekem. Idősebb volt a többieknél, de nem sokkal. Igen magas, szép szál legény, látszottak a jól kidolgozott izmai s bár nem volt nagyon szőrös a teste, de azért csupasz sem.
Előrébb lépett s halkan megszólalt, a házigazdához beszélt:
- Nem mondtad, tolmácsoltad a kérésünket, hogy hozzon bilincseket, nyakörvet pórázzal s láncokat a Mester? – kérdezte meg.
- De igen, s hozott is. – válaszolta a házigazda a vívótáskámra mutatva. – Miért?
- Mert ha más nem is, de én szeretném kipróbálni azokat. – jelentette ki a Tamás névre hallgató srác, komolyan. –Annyit ábrándoztam, fantáziáltam már róla, hogy ha itt a lehetőség, élnék vele! – nyomatékosította.
Rám nézett kérdőm, majd megszólított:
- Kérhetlek Uram, hogy tegyél rám nyakörvet pórázzal, csuklóimra csuklóbilincseket s a lábaimra bokabilincseket, de azokat kapcsold is légyszíves össze! – nyögte ki.
- Rendben, ahogyan akarod. De igazából mit szeretnél? – kérdeztem meg.
- Azt megélni, vagy átélni, hogy én, aki az életben domináns, vezető vagyok, milyen érzés, ha nem én, hanem más irányít, utasít, s nem beszélhetek vissza, hanem szinte gondolkozás nélkül azt kell tennem, amit mond, amire utasít. – válaszolta lassan, megfontoltan Tamás.
- Nem ez a legjobb terep erre!- figyelmeztettem, de Tamás már fel is kapta a fejét és visszakérdezett:
- Miért, mi a gond ezzel? A srácok ismernek, én is őket, így nem lesz galiba ebből. Vagy igen? –nézett rám Tamás.
- Tudod, nem igazán tudsz majd elszakadni a környezeti hatásoktól. Zavarni fognak éppen azért, mert Te is ismered őket, ők is téged. Kérdezhetek valamit? – néztem rá komolyan.
- Persze, bármit. – válaszolta ő, azonnal.
- Azért bármit talán nem!  - kezdtem s egy példával meg is világítottam: - Mond szoktál maszturbálni? Mikor, milyen gyakran? – kérdeztem meg tőle s láttam belevörösödött a kérdésembe. Gyorsan megszólaltam: - Nehogy már válaszolj! Csak gondold meg, bármi az túl tág fogalom. Érted? – néztem rá.
- Inkább arra válaszolj, de arra válaszolj, hogy mit éreztél, mikor a Csikó előre szaladt és mindent ledobva magáról várt, itt, minket? Tök mezítelenül.
- Hát, kicsit én szégyelltem magamat ő helyette, mert bár már többször is láttam így, a teniszpálya tussolójában, vagy egyszer nyáron, a strandon, de az más volt, mint itt.
- Na. látod! Ugyanígy szégyellnéd magadat, ha itt, így látnának ők. Ha tényleg ezt akarod meg-, kipróbálni, beszéljük meg, gyere el hozzám s kettesben megtapasztalhatod! Az más lesz, valódibb. – nyugtattam meg Tamást.
A többiek azonban zúgolódni kezdtek, hogy ha Tamás Á-t mondott, akkor legyen B is! Azaz kapja csak meg a nyakörvét a pórázzal s a bilincseit. Tamásra, majd a házigazdára néztem. Mindketten vállat vontak, ami beleegyezés/tiltakozás is lehetett, így nekem kellett döntenem.
- Akkor jó, legyen itt is. Míg hozom az eszközöket, vetkőzz! Teljesen csupaszra! – utasítottam Tamást, majd odahozva a táskámat először a fém csuklóbilincseket vettem elő s tettem fel a csuklóira, majd a bőr bokabilincsek kerültek sorra s azokat egy karabinerrel össze is csatoltam, majd következett a nyakörv a pórázzal. De mikor azt feltettem már a fejénél/hajánál fogva le is nyomtam magam elé a szőnyegre s indultam, húztam magam után Tamást.
Az először kicsit megrándult, mint aki ellen akar állni, majd engedelmesen megindult utánam.
Ahogyan elhaladtunk egy-egy társa mellett, utasítottam, hogy csókolja meg a lábaikat, bokáikat, cipőiket, majd nyalogassa is meg a cipőiket a nyelvével. Látszott, hogy Tamás nagyon nehezen viseli ezeket a parancsokat, néha meg- megrándult a póráza, ahogyan ellent akart állni, de mindig mire a póráz másik végével rá csaptam volna a hátára, csak megindult, vagy megtette, amit parancsoltam. (Eddig meg voltam elégedve vele.  Most nehezítettem…)
Éppen a házigazda elé értünk, mikor azt parancsoltam Tamásnak:
- Most odatérdelsz elé, ráülsz a sarkaidra, és felnyúlva lassan lehúzod a sportnadrágját, egészen a bokájáig! – hallotta Tamás a parancsomat. Felkapta a fejét s rám bámult, mint aki nem jól hallotta azt.
A házigazda is rám nézett, majd Tamásra, újra rám és végül halkan megszólalt:
- Meg ne merd próbálni! Hozzá ne érj! – sziszegte, halkan Tamásnak.
Az meg kétségbe volt esve. Mit tegyen? Az én parancsomat teljesítse, vagy a házigazdánkét. Kétségbe esetten nézett hol rám, hol arra, majd vissza rám. Én meg megszólaltam:
- Nem volt eléggé világos a parancsom? Megismételjem? Vagy büntesselek meg parancsmegtagadásért? Melyik legyen? – kérdeztem meg Tamástól szigorúan összevont szemekkel, dühtől remegő hangon.
Tamás csak nem tudott dönteni s egyre kétségbeesettebb lett.
Felcsattantam: - Az árgyélusát! Ezt a semmiséget sem tudod megtenni, akkor a komolyabbakkal hogyan boldogulnál?
- Nem tudom Uram! – hallottam Tamástól remegő hangon. – Te azt parancsoltad, Uram, hogy vegyem le, Ő meg megtiltotta azt. – hallottam.
- Rendben, akkor büntetést kapsz parancsmegtagadásért! Ötvenet. Hasalj fel az ágyra! – utasítottam, majd a legvastagabb nádpálcával kimértem a hátsójára 2 x tízet, kezdetnek. – Most állj fel, oda az asztalhoz, hajolj rá, terpeszbe a lábakkal, nagyobba, szélesebben és egy szót se halljak a csapások alatt! – mondtam s először a hosszabb szíjú korbácsokat forgattam meg a popóin, majd kapott mg tízet a vizes kötéllel és végül mögé állva a leghosszabb szíjkorbáccsal tízet a lábai közé. (Arra azonban vigyáztam, hogy nagyot ne üssek.  oda.)
Így is az első ütést ott” érezve, Tamás teste összerezzent, majdnem összezárta/kapta a lábait, csak nehezen lett úrrá a reflexmozgásán s tette újra széles terpeszbe a lábait s kapta a további csapásokat is oda. Az utolsó, tízedik csapást azonban a nem „oda”, hanem felülről lefelé végig, a szépen és kívánatosan domborodó zsemléire kapta. Erre már felszisszent.
Rá kiáltottam: - Megengedtem, hogy sziszegj? Ugye, nem? Ezért még kapsz tízet az általam hozott mogyorófa vesszők nyalábjával! – harsogtam s már vettem is elő azokat s oldalabbra állva tőle, megsuhintottam s lecsaptam Tamás feszes, alig szőrös, de már színesedő popóira, tízszer egymás után.
Most egy szót, sziszegést, nyögést sem hallottam.
Az utolsó után is még Tamás volt, mint eddig. Nem mozdult. Nem mert. 
- Ennyi volt, ennyit kaptak a többiek is. – hallotta tőlem. – Mehetsz, megnézheted!
S már a házigazdánkkal foglalkoztam. Ő is megkapta a 2 x tízet a sportnadrágjára, majd mikor a húszadik után felkelt s le akarta tolni a világoskék sportnadrágját, megfogtam a kezét s Tamásra mutattam, hogy az vegye, tolja le. Erre kitört a nevetés a többiektől. Végül is nekem lett igazam Tamás és a házigazdánkkal szemben. 
Az utolsó csapások után mg nevetve megkérdeztem, hogy kér-e valaki repetát, de senki sem jelentkezett.
Így ért véget ezen vasárnapi fegyelmezés.
(vége)