A fenekelés kronológiája (4)

Majd ott hagytam magában s én visszatértem a szobába. Hamarosan jött a srác is, de már sokkal alázatosabban. Ugyan állva lépett be, de hamarosan már négykézlábon jött felém, elém. Ránéztem s megkérdeztem, hogy elégedett-e magával, s amit tett? Kicsit furcsa volt, hogy gyorsan elfintorodott, megrántotta a vállait és csak annyit mondott: - Azt hittem más, több lesz. - Aha. – gondoltam én, és amit kapott tőlem azt nem tette zsebre . Volt abban minden, ami a bdsm változatos módszereiből akkor és ott megtehető volt. Egy valami nem volt, bár látszott rajta, hogy arra is felkészült, hogy az is lesz. Nem lett megdugva!
Mikor elment, látszott ezért meg is van sértve. Morcos, dühös volt, hogy azt nem kapta meg.
Még egyszer telefonált, de már nem lett több találkozás, elég volt belőle.
Szerencsémre a tanár sem jött rá, vagy csak nem tette szóvá soha, hogy mi történt, bár azért néha éreztem, hogy mintha újra várná, hogy elkapjam s megszorongassam a tökét és kiverjem abból a benne lévőt.
Hamarosan ő is elmaradt, lett más helyette.
Még a pandémia előtt ismerkedtem meg egy sráccal tavasszal, aki szintén a harmincas évei közepén járt, nagyon jó teste volt, izmos, kisportolt, de arányosan és hozzá kék szem, megnyerő, vonzó sármmal. Hosszabban leveleztünk, mire sor került az első találkozásunkra a Rózsadombon, nála. Egy villalakásban lakott ott, nagy terasszal. A lakás beosztása nem szokványos volt, szinte minden helyiség összenyitható volt egymással s a terasszal.
Mikor megérkeztem hozzá és leparkoltam, már láttam, hogy észrevett az ablakából, így nyitotta fentről a kaput és mutatta, hogy az emeletre menjek fel. A lépcsőházból belépve a lakásába gyönyörű látvány fogadott. Mivel meleg tavaszi délután/este volt, egy világoskék színű, igen rövid sportnadrágban és sárga színű izompólóban fogadott, márkás cipővel a lábán. Akkor láttam először élőben s megszédültem a látványától. Igen dögös volt,de ezt ő is tudta, biztosan így akarta.
Bementünk, leültünk a nappaliban a kanapéra és ott beszélgettünk, ismerkedtünk egymással szemben. Közben egyszer kimentünk a teraszra is, mert elszívott egy cigarettát, gyorsan, nem is végig szívva. Visszatérve még folytattuk a csevegést, miközben megjártattuk a szemeinket a másikon, annak testén, látott és látni vélt részein, amit a textil takart. Majd végre javasolta, hogy térjünk a tárgyra, azaz a fenekelésére, amiért is jöttem.
A nappaliból átvezetett a hálószobájába, ahol egy nagy, franciaágy állt a sarokban, mellette hatalmas szekrény a teraszra néző, nagy ablakig, ami előtt régi, masszív íróasztal állt, előtte masszív fa támlás karosszékkel, melynek a támláin feküdt pár nádpálca odakészítve. Kacéran megállt előttem, egyszer meg/körbefordult és megkérdezte incselkedve tőlem:
- Hol, hogyan szeretné Uram? Állva, bedőlve, vagy az ágyon fekve?
- Azt gondolom, hogy az ágyon, hason fekve kezdjük. – válaszoltam mérlegelve s kedvtelve elnézegetve, ahogyan készülődik, rátérdel az ágyra, kellően puccsitva, majd hasra fekszik, kicsit széttett lábakkal s oldalra kinyújtott kezekkel. Pimaszul hátranézett s megkérdezte:
- Így jó lesz? Megfelel? – s cöcögött közben.
Én már közben a nádpálcákat vizsgáltam s mérlegeltem, melyik milyen nyomokat hagy a csapás helyén. Kiválasztottam végül egy egyujjnyi vastagot, majd az ágy mellé lépve már csaptam is a kívánatosan domborodó popóira 2 x tízet egyhuzamban. Ő kicsit kezdett sziszegni ugyan, de határozottan hátraszólt: - Ne sajnálj, üss nagyokat!
Hát így is lett. Az első húsz után már a vékonyabb nádpálcával folytattam s ötvenig meg sem álltam. Csak úgy porzott a sportgatyája a fenekén. Az utolsónál már igencsak nagyokat nyögött a srác, de nem mozdult el a teste, legyen becsületére mondva.
- Ennyi elég, bemelegítésül? – néztem rá és kérdeztem meg szintén pimaszul tőle.
- Igen, azt gondolom elég lesz. – válaszolta megfontoltan, lassan, miközben a két kezével hátranyúlt s megtapogatta a sajgó fenekét. Még a fejét is felemelte, próbált hátranézni, hogy lássa azt, de nem sikerült, nem látott hátra, hiába domborított s próbálta a fenekét is felemelni az ágyról.
(Nekem nagyon tetszett ez a póz. Élvezet volt nézni az előttem csavarodó, emelkedő, izmos testet, az alig valami sportnadrágjában és a szintén alig textil izompólójában.)
Lassan mégiscsak felállt, majdnem azt mondtam feltápászkodott az ágyról. (Sajna, jól látszott, hogy „ott” nem áll semmi! ) s odalépett a nagytükör elé.
Felhúzta a kezeivel két oldalt a sportgatyáját, ameddig csak bírta s innen-onnan is megnézte a csapásaim nyomait hátrafordulva, a tükörben.
- Szép lesz. - állapította meg.
- Te cukkoltál, hogy csapjak erősebbeket. – mondtam válaszul.
- Szerdán a teniszpartin nem fogok tudni a többiekkel tussolni, mert még látszani fognak a nyomok.  - jelentette ki rezignáltan.
Vállat vontam. Nem az én gondom. És nem szóltam semmit.
Egy ideig ő sem, csak nézegette magát tovább a tükörben, ezzel is izgatva, felizgatva engem.
- Igen, igen, semmi baj, jól bemelegedett a farom.  - állapította meg pikírten, de azért észrevettem rajta, hogy már ő is észrevette, hogy a szabadidő gatyám eleje kezd – nem is kicsit - kidudorodni.
Elmosolyodott, amire én is. Halkan megállapítottam:
- Nekem/rám mindig ilyen hatást tesz, ha ilyen szép, fiatal s nem mellesleg izmos, vonzó testet látok, még ha kissé meggyötörten is, amit én okoztam.
- Büszke is lehetsz rá. – mondta, majd kis szünet után folytatta:
- Nagyon jó volt, jó a kezed, de kicsit gyors a tempód. Lehetne lassabban máskor?
- Igen, természetesen. – válaszoltam én is azonnal. S néztem, stíröltem, tovább őt.
Megint pózolt a tükör előtt – részben nekem is - majd azon át rám nézett s megkérdezte:
- Nem akarnád jobban látni a”művedet”? – cukkolt és lassan lehúzta a sportgatyája gumiját hátul a feneke alá.
Nagyon szép, színes látvány tárult elém. Többféle színe is volt a popóinak: kezdve az élénkvöröstől, a kezdeti lilán át, az erősen pirosló csíkokig. (Azért dühös lettem, mert direchte úgy akartam ütni, ide- oda, hogy ilyen ne legyen.)
Észrevette a kifejezésem változását és megkérdezte mi okozta, amire elmondtam. Nevetett.
- Sohase bánd! Így jó, így szeretem, ha színes. - mondta nevetve.
Majd felhúzta vissza a sportgatyáját, lassan megfordult s már látszott, hogy az ő sportgatyája eleje is kidudorodott közben. Még pár szót beszélgettünk, majd kikísért az ajtóig s kiengedett azzal, hogy egyeztetjük a következő fenekelés időpontját a szokásos módon. Eljöttem, de azt gondolva, hogy nem lesz több, más alkalom közöttünk. 
Tévedtem.
Már pénteken szólt a mobilom, ő volt. Megnyugtatott, hogy már alig látszanak a csapásaim nyomai s egyben megkérdezte, hogy vasárnap délután ráérek-e?
– Mire?- kérdeztem vissza.
– A folytatásra. – válaszolta, de hozzátette: - Most nem kettesben lennénk, hanem négyen. – válaszolta lassan, megfontoltan.
– Mennyien, négyen? Miért? – firtattam az okát.
– Azért, mert a srácok mégiscsak meglátták szerdán, a teniszparti után, a színes seggemet, a lila foltokat, csíkokat s cukkoltak miatta. Majd ma felhívtak, hogy ők is szívesen jönnének, ha te felvállalod őket is.
(folyt. köv.)