Régebbi kalandok Pécsett és a Mecsekben (1)

A korábbi években sokat jártam le – óraadó tanárként – a Pécsi Egyetemre, ahova minden második héten, pénteken délután, majd szombaton délelőtt voltak óráim, így pénzeken reggel mentem a 6-os úton, majd lepakolva a panzióban, otthagyva a kocsimat csak átsétáltam az egyetemre megtartani az óráimat a nappalis srácoknak. A négy órát egy rövid kis szünettel tartottam meg, a második részre hagyva az esettanulmányt. Az órák után sétáltam a városban, vagy felsétáltam a szintén közeli Tettyére, átmentem a Zsolnay negyedbe, vagy kikocsiztam Harkályba, az esti fürdőbe. Valahol közben, vagy este a panzióban vacsoráztam, aludtam s reggeli után már bepakoltam a kocsiba, azzal mentem a délelőtti óráimra, amit szintén kis, rövid szünettel tartottam a levelező hallgatóknak meg, majd déltől már végeztem s indultam haza, megállva ebédelni egy jó halászlét, vagy kicsit sétálni Szekszárdon, a közeli gemenci erdőben, vagy meglátogatva a rác női kolostort hazafelé.
Az egyik kora esti sétámon, az ókeresztény sírkamrákban, még zárás előtt találkoztam egy fiatal sráccal, aki szintén ott nézelődött, de nem csak nézelődött, hanem látszott, hogy közben imádkozik magában elmélyülten. Mikor már sokadszorra találkoztunk valamelyik sírnál, megszólított, beszédbe elegyedtünk s kiderült, hogy szeminarista, harmadéves s pálos rendi szerzetesnek készül. Kicsit furcsállottam, mert igen fiatalnak találtam, de ahogyan sétáltunk még, mert ki kellett jönnünk a sírkamrákból a záróra miatt, sok mindent elmondott magáról.
Messzebb lakott, egy nővére apáca volt, így szülei unokákban nem reménykedhettek. Szegény családból származott, így a rend taníttatta, kapott szállást, ellátást, ruhát. Havonta csak egyszer mehetett haza a nyugati határszéli városba, ahol a szülők éltek. Nővérét évente csak egyszer látta, mikor ő is hazament, otthon.
Így a sétát úgy vezettem, hogy hazaérjünk a panzióba, majd leültünk az étterembe, ahol megvacsoráztunk. Először félénken választott magának, majd a főétel után már örömmel rendelt s evett meg egy somlói galuskát. Szeszt nem ivott, de kólát többet is.
A vacsora után hazakísértem a vár melletti kőrúton a szemináriumig. Megbeszéltük, hogy két hét múlva újra jövök, akkor az egyetemnél találkozunk. Onnan egyenest megyünk vacsorázni, majd kérjen kimenőt, így csak éjfélre kell hazaérnie s átruccanunk Harkályba, esti fürdésre.
Hamar eltelt a két hét s alig vártam a pénteki órák végét – a tanítványaimmal sem mentem sörözni aznap – mert siettem ki. István már ott várt, de most civilben volt. Megkért, hogy egyenest menjünk Harkályba, ne együnk, így is lett. Még annyi időnk maradt, hogy Máriagyűdre bemenjünk s ott a templomba is. A templom után hamar elértünk a fürdőbe.
Kiderült aznap este 22 óráig maradhattunk bent. A vetkőzőben gyorsan átvedlettünk fürdőnadrágra, vittük a törülközőket. Irány a meleg medence, mert azért már az este hűvös volt. Istvánnak nagyon tetszett, hogy a medence parton két nagy kivetítőt látott. Az egyiken valamilyen meccs, de a másik mese filmet mutatott. Frédit és Bénit, ha jól emlékszem.
Leültünk nem túl messze egy víz alatti padra s onnan néztünk, míg István felszabadultan, mint egy gyerek, nevetett a látottakon. Csapkodott is, fröcskölt, szóval élvezte. Alig akart kijönni, pedig már másodszor is felszólítottak minket az öltözőbe menésre s csak akkor tápászkodott fel, szomorúan, mikor lekapcsolták a kivetítőt is.
Ahogy kijöttünk s beszálltunk a kocsiba, megfogta a combomat, megszorította, majd mikor már elhagytuk a várostáblát is, megkért álljak meg. Akkor elém hajolt, szájon csókolt és közben a kezemet a nadrágjára tette. Akkor éreztem csak, hogy milyen nagy s merev ott bent abban a farka.
Azt akarta, hogy álljunk félre s ott, a kocsiban, azonnal szophasson le, mert nagyon is akar, most. De én azt mondtam, hogy menjünk inkább vissza a panziómba, Pécsre, ott felkérjük majd a vacsorát a szobámba, megeszünk, majd utána még mást is tehetünk, ha akkkor is akar, mielőtt hazaviszem éjfélre a szemináriumba.
Így is lett. Az evés gyors volt, de utána alaposan feltérképeztük egymás testét, minden porcikáját, majd azt akarta, hogy dugjam meg, s alig hogy elmentem benne, persze gumiban, ő is rántott párat a hatalmas farkán és már lövellt is ki. Még gyorsan megfürdött, majd sietve mentünk.
Másnap az előadásom után nem akaródzott még hazamenni, így a Mecseken át Orfű felé vettem az irányt, de egy kis étteremnél az erdőben megálltam inni, pisilni. Az ívóban ült egy srác a pultnál, aki mikor meglátott, villogtatott a szemével rám, majd kiment a mosdóba.
Hamar megrendeltem a kávémat, üdítőt, majd mentem én is, mint akinek sürgős nagyon. Kint várt már a srác, majdnem teljesen letolt nadrággal s mutogatta a farkát, húzkodta. Gyorsan megállapodtunk, hogy itt nem, de menjen ki, várjon meg a kocsimnál s elviszem, majd útközben megoldjuk.
Hamarosan én is kiértem, beszálltunk s megkérdeztem tud-e erre valami eldugottabb helyet. Igenlően válaszolt, majd nem messze az étteremtől volt egy parkoló, ott megálltunk s gyalog mentünk be az erdőbe. A parkolótól talán negyedóra gyaloglásra egy meredély volt s mellette eléggé sűrű bokrok. De közötte nem természetes, emberi kéz által készített kistisztás. Oda vezetett a srác, aki Zoliként mutatkozott be. A tisztáson egy hátizsák is volt s abból vett elő sok mindent: bilincseket, köteleket, nyakörvet pórázzal. Hevert még ott pár, letört ág is, amiknek a végei erősen élesek voltak.
Zoli lekapta a rövid nadrágját, majd a pólóját is s már egy szál semmiben állt előttem. Mondta, hogy bilincseljem meg, feltehetem a nyakörvet is rá, de azt kéri, verjem el a letört ágakkal, ahol csak akarom, de azok éles végeivel karcoljam meg a hasát, erősen, hogy vérezzen.
Ez ellen tiltakoztam, de erre előhúzott a hátizsákjából egy fertőtlenítős öveget, meg vattákat is dobott mellé:
- Nyugi, hülye azért nem vagyok. Vérmérgezést nem akarok kapni, de helyette valamit bekapni, kiszívni, amit csak lehet onnan, azt igen! 
- Ja, így más! – könnyebbültem meg. – S ezt élvezed? – kérdeztem.
- Igen s azt, hogy makacs vagyok, így kényszerítened kell! – magyarázta meg.
- Jó, rendben. Mehet? – érdeklődtem.
Szinte választ sem vártam, már kapott is Zoli két hatalmas pofont s szinte a közeli fa adta a többit. Zoli összeesett, mert ezt nem várta s már rajta is voltam, a hátára szorítottam, rátérdeltem a felkarjaira, s már vettem is elő a mg lagymatag farkamat, be akartam dugni a szájába, hogy szopjon, de ő nem akarta, mert összeszorította a száját.
- Nyisd ki s szopd! – üvöltöttem rá, de makacskodott tovább.
- Nyisd ki! – utasítottam, de már nyúltam is hátra s megfogva erősen megcsavartam a tökét.
- Aúúúúúúú! –kiáltott fel Zoli, de a száját nem tátotta ki, így oldalra nyúltam s felvettem az egyik botot s azzal beleszúrtam a hasába.
- Aúúúúúúú! – hallottam újra, de most fájdalom is volt ebben a kiáltásban.
- Makacskodsz még, vagy engedelmeskedsz? – kérdeztem tőle.
- Ez fájt! – panaszkodott Zoli.
- Fog még jobban is, ha nem tátod ki a szád, s nem szopsz azonnal. – ígértem meg neki, dühösen.
- De Uram, erről nem volt szó! – panaszkodott.
- Kit érdekel? Engem nem. Azt teszed, amire utasítlak, vagy szenvedsz! Mert fogsz. Arra mérget vehetsz. – erősködtem.
Zoli csodálkozva nézett rám, de látszott, hogy nem hiszi, hogy szenvedni fog.
Pedig szenvedett. Még. Nem keveset.
(folyt. köv.)