Halálvágy

Ó, bár úgy lepne meg halálom,
hogy azt hinném, csupán egy álom.

Arcom, míg alszom benn az ágyban,
egy láb végigsimítja lágyan,

és mintha hárfán, mintha lanton,
csendül a kéjes női hangon

fülembe suttogott ígéret:
"Meg fogsz dögölni most, te féreg."

Ahogy felnézek félig alva,
arcom fölé emelve talpa,

lenéz rám egy szépséges angyal,
s a nyelvem már szorgalmasan nyal,

a talpa méznél édesebb méz,
nyakamra lép és kéjesen néz,

mosolyog rám, míg rángva hörgök
az az angyal szépségű ördög,

sikkant kacagva: "Ez olyan klassz!
Imádom nézni, hogy vonaglasz."

A hangja édes, lágyan omló:
"Ez az! Vergődjél csak, te pondró."

Egyik tündéri, illatos
kis lába torkomon tapos,

másikat ágyékomba törli:
"Na milyen érzés megdögölni?"

Ó! Ah! Hogy lüktet az az ágyék,
ahogy puha kis talpa rálép,

másik torkom tiporja durván,
míg kitörök, akár a vulkán,

és örömkönnyek közt, hörögve
álomba hullok mindörökre.