Ma esti - Folytatás

Elhalkult a beszélgetés, amikor az asztalhoz léptem, hogy leszedhessem a terítéket. Összeszedtem a tányérokat, evőeszközöket, majd elindultam a konyha felé, de félútig sem jutottam, amikor a metsző, parancsoló hang megszólalt.
- Hova mész?
- Csak leteszem ezeket, és jövök a többiért. - Feleltem.
- Gyere vissza! - a torkom összeszorult, megfordultam és elindultam vissza az asztalhoz. Mikor visszaérek, ő rámnéz szigorú szemeivel, és kérdőre von.
- Ezekkel mi lesz? - mutat az asztalon maradt salátástányérokra.
- Nem tudom egyszerre elvinni ezeket, de sietni fogok.
- Dehogynem tudod. Ne szerencsétlenkedj.
A kezeim megremegnek, a tányérok majdnem leesnek, de sikerül az asztalra tennem őket. Majd magyarázni kezdi, hogyan pakoljak, én meg követem az utasításait. Természetesen most is úgy történnek a dolgok, ahogy ő akarja, én pedig hülyének érzem magam, hogy egy asztalt sem tudok leszedni úgy, hogy az megfelelő legyen.
- Indíts! - majd rácsap egyet a fenekemre, mikor minden a kezemben van már. Nem lenne különösen fájdalmas ez az ütés, de mivel kaptam ma már eleget, így felszisszenek, és gyors léptekkel elindulok a konyha felé.
- Ugye, hogy elfér mind. - hallom még kifelé menet, miközben az egymásra halmozott tányérokkal ügyeskedem. Csak le ne essen semmi, mondom magamban. Az most tényleg nem vezetne semmi jóra.
Alig pár perce mosogatok csak a konyhában, amikor a hátam mögül hallom.
- Mikor leszel már kész?
- 10-15 perc, sietek.
- Hagyd, majd befejezed. Most gyere be a szobába.
Befejezem a mosogatást, megtörlöm a kezem, majd félelemmel és izgalommal telve, a szoba felé indulok. A lépteim lassúak, mintha tudatalatt késleltetni prónálnám az elkerülhetetlent. Tudom, hogy nagyjából mi vár rám, de biztos sosem lehetek benne, és bár jópárszor kaptam már ki, mindig izgalommal és félelemmel töltenek el ezek a percek. Amikor odaérek az asztalhoz, félbehagyják a beszélgetést, rámnéznek, majd a vendégünk kérdő hangon megszólal.
- Ilyen hamar végzett a mosogatással? - A kérdés végére már nem engem néz, egymással beszélgetnek.
- Mondtam neki, hogy majd befejezi később.
- A verés miatt?
- Igen, gondoltam, kipróbálnád. Told le a nadrágod! - Mondta felém fordulva, majd meg sem várva, hogy mondok-e valamit, vagy elkezdek vetközni, visszafordult a beszélgetőpartnere felé.
- Neem, én nem akarom.
- Biztos? -Ekkorra bontom ki a nadrágom, és az lecsusszan, majd az alsónadrág jön, letolom azt is. Parancsra vetkőzni egy idegen előtt, annak tudatában, hogy komoly verésre kell számítsak, igencsak megalázó. Nem is tudom palástolni a szégyenem, az arcom elpirul, a füleim felforrósodnak. Mereven bámulok magam elé, a szívverésem heves, várom a további utasításokat.
- Nem, nem. Megnézem csak, az tetszeni fog szerintem, de én nem akarom bántani. - mondja a vendégünk legnagyobb sajnálatomra. Reméltem, hogy megúszom egy könnyebb veréssel, de ez nem így lesz, ha nem ő fenekel el
- Nézd meg, hogy áll a farka, mondom, hogy felizgatja - biccent felém úrnőm. Méregetni kezdenek pár pillanatra.
- És milyen piros lett szegény, nézd meg a fülét - hallom a jobb oldalról a vendégünk kuncogását.
- Na, mégsem? - kérdezi úrnőm, de nemet biccent a vendégünk. Ekkor úrnőm egy laza mozdulattal rácsap párat a combjára, és biccent a fejével. - Gyerünk! - hallom a szigorú hangot, és tudom a dolgom. Odalépek, ráhajolok a combjára, a kezeimmel megtámaszkodok a földön. Már a kezében láttam a fekete hajkefét, amihez számos fájdalmas emlék társul, és tudtam, hogy nehezen fognak telni a következő percek. Nagy levegőt veszek, de a várt ütés elmarad. Helyette a fenekemet körberajzolja úrnőm, és közben magyarázza, hogy hova kell ütni, hova nem szabad. Pár perc eltelik így, már épp elkalandoznék, amikor megérkezik az első elemi erejű ütés. Mindíg nagyon nagy ütéseket kapok, de ez most minden eddiginél nagyobb volt. Talán csak mert igazán váratlanul ért, vagy lehet, hogy minden ütésnél ezt érzem. Felkiáltok, de időm sincs rendesen levegőt venni, mert gyors egymásutánban érkezik a többi csapás. Próbálok szabadulni, de az erős kezek lefognak. Nem nyúlok hátra, mert az elég kényelmetlen, amikor hátracsavarja az egyik kezem, és ezt próbálom elkerülni, de ha sokat fészkelődök, ugyis az lesz a vége. De nem tehetek mást, nem akarom, hogy kétszer ugyanott érjen az ütés, így mocorgok jobbra-balra, kiutat keresve. Kis idő múlva a kezemet hátra parancsolja, hátrafeszíti, így már nem tudok olyan könnyen mocorogni. A verés folytatódik, és egy idő után a fájdalom annyira erős, hogy nem bírom tovább visszatartani a sírást. A fájdalom és megalázottság mindíg megteszi a hatását, ezt nem fogom megszokni sosem. Nem tudom, mennyi idő telt el, vagy hogy mennyit kaptam, csak azt, hogy amikor felállított a térdéről, remegtem a fájdalomtól.
- Hát, nem láttam még fiút így sírni. Te aztán rendesen elverted. - hallani a vendégünk elismerő szavait.
- Szigorúan tartom, és ő szót fogad. A verést is el kell viselnie, ezt most például miattad adtam neki, hogy lásd, milyen, mikor rendesen elvernek valakit. De ma már nem bántom, a mai napért járó egyéb büntetéseit holnap átbeszéljük.
-Értem. Akkor most befejezi a mosogatást?
- Be tudod fejezni? - néz rám kérdőn, én pedig bólintok, majd egész halkan mondom, hogy igen.- Akkor indíts! - Magamban csak remélem, hogy igen, egyelőre járni is alig tudok. Nem tudom mi lesz, ha a nadrágot felhúzom majd, de elkezdem lassan. A fájdalom nem marad el, az egész fenekem sajog. Nem bírom ki csendben, de kis idővel a nadrágomat fel tudom húzni. Leszegett fejjel megindulok a konyha felé, a félbehagyott munkámat befejezni.