A követ

A követ
(Valamikor a középkorban játszódik egy elképzelt királyságban.)


Sir Wilfried, tizenkét falu és jókora földek birtokosa átvette szolgájától a postagalamb lábára erősített üzenetet. Elolvasta, majd gúnyos mosolyra húzódott szája.

- Hát csak jöjjön, nem fogja elfelejteni a látogatást!

Néhány nap múlva a kastély tornyából észrevette a kis lovascsapatot, melyről a postagalamb üzenetében a király írt. Megtett pár intézkedést, majd mire a lovasok odaértek a kastélyhoz, már fegyverteremben várta őket.

A követ, Sir Zavatak, meglett férfiú volt, tekintélyt parancsoló izmos termettel, egyenes tartással. A javakorbeli férfi a földesúrral közel egykorú lehetett, aki nem sokkal korábban ünnepelte negyvenhetedik születésnapját. A követ kísérői fiatal lovagok, szám szerint nyolcan voltak. Az ő elhelyezésükről gondoskodtak a szolgák, míg a követ átadta a király üzenetét, mely ezúttal is dézsmáról, újabb adókról szólt, melyet a nép verítékes munkájával kellett megtermelni és beszolgáltatni.

Wilfried uraság összetekerte a király pecsétjével ellátott pergament, majd sétára invitálta a követ urat, aki a hosszú lovaglás miatt elgémberedett tagjait örömmel mozgatta meg. A kastély másik, lakatlan szárnyába tartottak, miközben útba ejtették a télikertet, a trófeatermet, hatalmas, kongó folyosókon haladtak át, néhány szolgán kívül, kik a dolgukra siettek, nem láttak mást.

- Aztán hogy van király urunk mostanában? – kérdezte Sir Wilfried.

Sir Zavatak kimérten, illő tisztelettel válaszolt:

- Urunk a legjobb egészségnek örvend. Fényűző életmódjának fenntartására emeli az adókat, valamint a jövő hónapban tartandó ünnepségre, amikor uralkodásának huszadik esztendejébe lép. Tartsa meg a mindenható sokáig egészségben.

- Úgy legyen – biccentett a házigazda, majd bekanyarodott a követtel arra a folyosóra, ahol az a szoba rejtőzött, amelyiket meg akarta mutatni a követnek.

Két szolga tárta ki a kétszárnyú ajtót, és a földesúr előreengedte Sir Zavatak lovag urat, aki gyanútlanul lépett be, de nyomban elsápadt, amikor a szoba közepén álló derest megpillantotta, a mellette várakozó két pandúrral.

Hátrafordult Sir Wilfriedhez, és hökkenten kérdezte:

- Mit jelentsen ez? Hová hozott kigyelmed? Tréfás kedvében van az úr!

- Egyáltalán nem. A minap érkezett postagalamb őfelségétől, melyben arra kér, hogy amint megérkezik uraságod, húzassam deresre, és kapjon jó huszonöt botot.

- Ahhh… - a követ belépett a szobába, lassan visszanyerte önuralmát. – A király parancsát kötelezőnek tartom magamra nézve is, de láthatnám a levelet?

A földesúr átnyújtotta neki a néhány soros üzenetet tartalmazó apró tekercset, majd megvárta, míg a követ hunyorogva elolvassa, és visszaadja neki.

- Voltaképpen nincs kifogásom király urunk parancsa ellen – vetkőzni kezdett, szolgákra bízva felsőruháit, míg a földesúr a becipelt asztalka mellé telepedett a kényelmes karosszékbe, majd az asztalra helyezett boroskancsóból a szolgák bort töltöttek számára egy ezüstkupába.

- Uraságod egészen könnyen ráállt – dicsérte a követet, amikor az nadrágját kioldva ingét feljebb húzva nehézkesen felhasalt a deresre.

A pandúrok lerántották fenekéről a nadrágot, és felhajtották ingét, mielőtt leszíjazták volna a kissé remegő testet.

- Király urunk postagalambjai sokfelé járnak – sóhajtotta a lovag. – Nagyjából három hónapja vagyok úton, és ezalatt már kétszer kaptam botot.

- Uraságod kitartása bámulatra méltó – felelte a földesúr. – Akkor is kézbesíti király urunk adórendeletét, ha időnként megcsapatják.

- Isten segedelmével gyorsan kiheverem, és néhány nap múlva lóra is tudok ülni – felelte a követ, és igyekezett felkészülni az előtte álló megpróbáltatásokra.

- Akkor ne is szaporítsuk a szót. Amennyiben uraságod felkészült, a pandúrok kimérik a huszonötöt.

A lovag megkapaszkodott a deres fényesre koptatott lábaiban, majd bólintott, hogy felkészült. Az egyik pandúr elkezdte kimérni az ütéseket, melytől a követ szabadkozva nyögdécselt, láthatóan szégyellte, hogy nem tud csendesebb lenni. A pribék lendületesen botozta, miközben a másik számlálta az ütéseket. A követ egyre hangosabban nyögdelt, ujjai fehérülésig szorították a deres lábait, feneke meg-megfeszült. A földesúr elégedetten nézte a botozást, és amikor a pandúr kis várakozás után kimérte az utolsót, és a követ elnyújtottan nyögdécselt tőle, váratlanul nyílt az kétszárnyú ajtó, és egy másik uraság lépett be.

A földesúr intett a pandúroknak, hogy még ne oldozzák fel a követet, aki szuszogva emelte fel a fejét, nem tudta elképzelni, ki zavarhatja meg őket ebben a kínos órában. Sir Wilfried azonban örömmel sietett vendége elé, akiben jó barátjára, Sir Hubertre ismert.

- Mi hozta erre kigyelmedet? – kérdezte, amikor túl voltak az üdvözlési ceremónián.

- Hallottam, hogy követ érkezett a kastélyába uraságodnak, így idesiettem, hogy híreket halljak a királyvárból.

- A követ úr itt van – mutatott a deresre Sir Wilfried, miközben hellyel kínálta vendégét, mivel a halk léptű szolgák újabb karosszéket hoztak be, telire cserélték a kiürült boroskancsót, és még egy kupát állítottak földesuruk ezüstkupája mellé.

- Nahát, akkor uraságodnak a nyögéseit hallottam a folyosón idefelé jövet? – hajolt a deresen fekvő férfi felé Sir Hubert. – Engedje meg, hogy bemutatkozzam, Sir Hubert vagyok, a szomszédos nagybirtok ura.

- Örvendek – lihegte a megbotozott követ. – Sir Zavatak a nevem, őfelsége lovagja vagyok, jelenleg követ minőségben.

- Meg kell mondjam, uraságod igazán visszafogottan nyögdelt – tűnődött Sir Hubert.

- Ez a véleményem nekem is – csatlakozott hozzá Sir Wilfried. – A fenekét is elnézve bizton állítom, hogy még huszonöt igazán kihozná az igazi hangját.

- Igen – hajolt ismét Sir Zavatak arca felé Sir Hubert. – A becsukott ajtón keresztül nem volt alkalmam tisztán hallani kigyelmed nyögdécselését. Ne fosszon meg ettől az élménytől, és engedje, hogy egy újabb huszonöt alkalmával hallhassam.

- Igazán… megtisztelő – emelte fel a fejét Sir Zavatak, majd összeszedve tartását, beleegyezően bólintott, és ismét megmarkolta a deres lábait, jelezve, hogy felkészült.

A két uraság bort kortyolgatva nézte végig, ahogy a lovag szabadkozva nyögdel, miközben a pihent pandúr lendületesen botozza. Egy-egy ügyesebben kimért ütés hangosabb nyögést csalt ki a lovagból, sőt utána a két uraság hangos hahotára fakadt, amikor néhány ütéstől a nyögésen kívül a fenekét is recsegő hangok hagyták el a követnek. A megszégyenült férfi nyögdécselve szabadkozott, hogy előző nap nehéz ételt vacsorázott, emiatt fingatja ennyire a bot, és elnézésüket kérte. Megkönnyebbülten ernyedt el, amikor a pandúr jelentette, hogy a második huszonöt is maradéktalanul kimérésre került, és ismét elnézést kért.

- Vallja be uraságod, másutt is ennyire megfingatta a bot, vagy csak itt kapott ilyen alapos botozást?

A követ a szolgák segítségével felkecmergett a deresről, és miközben öltöztették, kínosan keresgélte a szavakat.

- Meg kell valljam, uraim, hogy életem során gyakorta részesültem botbüntetésben, de csak ritkán fingattak meg ennyire – hajtotta le szégyenkezve a fejét.

- Ha úgy gondolja uraságod, hogy kínos volt számára, látogasson el ide újra, és egy újabb botozás el fogja feledtetni ennek az emlékét – javasolta Sir Wilfried, és az odakészített harmadik ezüstkupába intésére a szolgák bort töltöttek a megbotozott lovagnak, aki mohón felhajtotta azt, mivel a nyögdelésben igencsak kiszáradt a szája.

Így magához térvén egy-egy aranyat csúsztatott a két pandúr kezébe, majd engedelmet kért, hogy a szobájába távozhasson. Estebédig pihenhetett, majd a szolgák elkísérték a lakomára, melyet nem élvezhetett annyira, mint máskor, mert párnázott karosszékében is nehezére esett ülni.

…..

Néhány hónappal később a királynál tett jelentés során elmondta, hogy mind a tucat határvidéki birtokra elvitte az emelt adók hírét, mire a király visszakérdezett, hogy történt-e valami szokatlan a kastélyokban tett látogatása során. A lovag rögtön rájött, hogy a király arra kíváncsi, hogy hány helyen verték el, ezért tisztelettudóan válaszolt:

- Mindenütt szívélyesen fogadtak, és lakomát rendeztek tiszteletünkre, ahol sok kupát ürítettünk király urunk egészségére. Öt helyen a földesúr illő tisztelettel uraságod parancsára megcsapatott. Három helyen huszonötöt, két helyen ötvenet vágtak az ülepemre üdvözlésül, így a hét hónapnyi utazásom során százhetvenöt botütést gyűjtöttem a faromra.

- Érzett-e különbséget a botozások során uraságod? – kérdezte a király, aki igen kíváncsi volt a részletekre.

- Igenis, éreztem. Volt, ahol a könnyű huszonöt után fürgén keltem fel a deresről, és másnap már lóra is tudtam ülni, de olyan is volt, hogy a földesúr úgy ítélte meg, hogy nem nyögtem eléggé, ezért újra megcsapatott. Az egyik helyen megkaptam az üdvözlési ajándékul szánt botot, és miután megköszöntem, és kifizettem a pandúroknak, nem sokkal később kezdődött a lakoma. Ám ott a földesúr úgy ítélte meg, hogy a botozás nem érte el a célját, mert egész este táncoltam a kastély hölgyeivel, sőt egy szolgafiút ágyamba rendeltem. Emiatt másnap délután ismét felküldött a deresre, és ezúttal jobban megkaptam a magamét.

- Bőséges jutalmat kapsz a kincstárból a követi szolgálat ilyen bátor végrehajtása miatt, és három hónap szabadságot engedélyezek a megpróbáltatásaid kipihenésére – szólt a király, majd tapsolt, és Sir Zavatak örömmel látta, mennyi kincset halmoznak fel előtte.

….

Alig egy hónappal később vándor kért bebocsátást Sir Wilfried kastélyának kapujánál, és a földesurat kereste. Sir Zavatak volt az, aki visszatért, hogy kiköszörülje a csorbát. Sir Hubert is jelen volt az eseménynél, amire néhány nappal később került sor, mialatt Sir Zavatak étrendjéből száműzték a nehéz ételeket. Ezt követően az udvari orvos megvizsgálta, és jelentette, hogy alkalmas arra, hogy megbotozzák.

Sir Zavatak ismét a két földesúr kedélyes borozgatása közepette feküdte meg a derest, és a botozás alatt szabadkozva nyögdelt, ahogy szokta, hiszen kínos volt számára, hogy a bot ennyire nyögdelteti. Ismét rábeszélték az ötvenre, miután az első huszonöt után megvitatták, hogy mennyire van elverve, és kikérték az ő véleményét is. Sir Zavatak pironkodva vallotta be, hogy várakozásával ellentétben jól esik neki a pandúr ténykedése, és maga is arra hajlott, hogy még huszonöt meg se kottyan neki, az erős férfinak.

A két borozgató földesúr ezen okfejtésében lepte meg azzal, hogy intettek a pandúrnak, hogy folytassa a botozást, mire a botot méltató további szavak mindörökre elvesztek, hiszen a meghökkent Sir Zavatak meglepett nyögéssel fogadta a botozás folytatódását. Ezután kínosan nyögdelve felelgetett a botnak, szégyellve azt, hogy ennyire megviseli a botozás.

A kiadós verés után úgy kelt fel a deresről, hogy elismerően ismételte el háromszor is, hogy jólesett neki a botozás, majd ismét arannyal fizetett érte. Néhány kupa bor és egy heti vendégeskedés után visszatért saját birtokára, de sosem felejtette el Sir Wilfried és Sir Hubert földesurakkal kötött barátságát. Évről évre fogadta postagalambjaikat, melyben meginvitálták kétheti látogatásra, és ilyen alkalmakkor mindig régi ismerősként üdvözölte a derest, és a pandúr hiába igyekezett, többé nem tudta megrecsegtetni Sir Zavatak hátsóját, pedig lendületesen kínálta újra és újra a bottal Sir Wilfried és Sir Hubert hahotázása közepette.

Vége