az elsők között
Appeared: 2010. 03. 06.
Ne zárd be a bejárati ajtót! A hálószobában várj, négykézláb az ágyon, szemeden kendő. Kislányként akarlak, tégy róla!
Mosolyogva néztem önmagammal szembe: két fonott copf, masnival átkötve, fehér blúz, rakott szoknyácska, zokni, kerek orrú cipő.
Csak egy csörgetés. A jel.
Behunytam a szemem, lélegzetvisszafojtva vártam. Az ajtó csukódását hallottam, neszezés egészen közelről.
- Rossz voltál!
Részem lett volna az apai szigorban annak idején, ugyanazt véltem volna felfedezni a hanghordozásban.
Vártam, elcsendesült minden, mintha egyedül lettem volna a szobában.
Kéz csattanása térített magamhoz, édes fájdalom, egy tizenéves bűntudatával vártam a folytatást. Elmaradt, más tervei voltak. A felhajtott szoknya fehér tangát takart, összerezzentem, mert a kéz durván belém hatolt, széthúzva az ajkakat. Megelégelte, eszébe sem jutott a kedvemre tenni.
A csend, körbevett, bizonytalanná tett. Jó pár perc eltelt.
Hideg érintés. Nem ismeretlen, de teljesen más emlékeket idézett fel. A két csöpp születése előtti rutineljárást. Akkor kényszerűen tűrtem, most borzongással töltött el.
- Tartsd!
Éreztem, hogy belülről feszít a belém töltött folyadék.
- Szorítsd!
Éreztem, hogy a tűrőképességem határait feszegetem.
- Meg ne mozdulj!
Egy izzadságcsepp gördült le a halántékomtól, a nyakam hajlatáig.
- Állj fel!
Meghalni akartam, abban a pillanatban. Rohanni, el.
- Mehetsz.
Összegörnyedve, a testem parancsának engedelmeskedtem.
Kezébe fogta a fejem, mosollyal az arcán, annyit mondott: Ügyes kislány.
Comments