A tükörben

Tudod, néha undorodom magunktól.

Attól, ahogy egymás és önmagunk testi és lelki sanyargatását valamiféle bizarr totemként tiszteljük. Ahogy áhítattal gondolunk magunkra, és csak magunkra. Azt képzeljük, hogy valami különlegeset csinálunk, mert mi, mi bizony tudjuk azt, amit mások nem tudnak. Nevetünk rajtuk, mert nincs fantáziájuk, nincs bennük szenvedély. Bezzeg mennyi fantázia kell ahhoz, amit mi csinálunk! Bántani, gyötörni, alázni, eltaposni, bántva-, gyötörve-, megalázva és eltaposva lenni, és elfelejteni, továbblépni. Mert mi különlegesek vagyunk. Különlegesek vagyunk? Minden nap ez történik a hétköznapjainkban. De az nem számít… mi erre vágyunk, ezért csináljuk. Valóban vágyunk rá? Vagy csak nem is ismerünk más módot? Ha azt mondjuk, önként vállaltuk, az azt jelenti, hogy vágyunk rá? Hiszen ez az életünk! Élni akarunk, mert azt tanították, hogy mást nem szabad akarni. Élni akarunk, és nem tudjuk, hogy miként lehetne máshogy csinálni, mert mi vagyunk azok, akikben nincs fantázia. Mi vagyunk, akiknek csak a mindennapok együgyű mímelése marad, mert bennünk nincs romantika és szenvedély. Nem tudunk szépet tenni, nem tudunk az ocsmánytól elszakadni. Tudod, néha megvetem magunkat. Amiért mindezek ellenére is makacsul tagadunk, s hosszas, szebbnél szebb elméletekkel igazoljuk fertelmességünket.

Amiért könnyezve, mély lelki katarzissal borulunk le zsarnokok, csalók, megcsalók, romlottak, ostobák, irigyek, gonoszak, akarnokok, tehetetlenek, hazugok előtt. Mert imádnunk kell valakit, sőt az is elég, ha valamit imádhatunk. És mégis lenézzük azt, aki egyebet imád nagy buzgalommal, mert mi tudjuk csak, hogyan kell imádni. A filozófiánk közepén dagonyázunk, kéjelegve fetrengünk hazugságaink dombján, szétvetett lábakkal, betelhetetlenül vonaglunk önámításunktól tocsogó illúzió lápunkban.

Tudod, néha tényleg undorodom magunktól.